Zord a tél

Zord a tél.
Mintha soha nem akarna menni.
Ilyen ez, majdnem valamennyi.
Maradós.

Mint az anyám lelke,
olyan fehér, olyan
zaklatott -,
mint egy igazi halott,
mint az igazi.

De felenged.
Karján siklik a szél,
és arcomba csap.
Mint egy csecsemő –,
meglegyint hirtelen.

S elmondhatom, hogy
élni szerettem,
lopott kutyaként mindig azt
szerettem,
aki kínlódva is belém rúgott!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-05-20 08:41:23
Utolsó módosítás ideje: 2011-05-20 08:43:13