Szomorú szonett
Bokáig ér az avar az úton,
a szerelemmel lángra gyújtom,
hadd éghessen el minden, mi meghalt,
tisztuljon meg mezsgye, folyópart,
ne figyelmeztessen elmúlásra
zöld lombok zörgő, barna gyásza,
ahol nemrég az élet trillázott,
alatta most merengve járok,
szomorú és vigasztalhatatlan
vagyok, mert csak azért maradtam,
mert elfogy egyszer az én időm is,
már egyedül csak a halál őriz
őszintén önzően magának;
nyilallásai bennem cikáznak.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-10-03 04:18:14
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-03 04:18:14
