IX: Ének
Lehunyt szemhéjam alatt lámpát gyújt
csontjaimra egy régi tél, villan
a fagy, jégvirág csilingel, és a
hó belülről befedi arcom,
tátong a fehér sötét.
Szívkamráimból előmásznak a
fájdalom gleccserei, mint undok
pitonok csúsznak a szám felé és
a megdermedt illatok csöndje
cserepesedik ajkamon.
Félek, torkom tárnájába ijedt
lélegzetek ereszkednek,s akár
a szavak törmelékei jönnek
vissza a fényre, vacogva és
mint a piszkos zúzmara.
A lángok mereven állnak és a
sikolyfehér vonal csak az álom
kontúrjává nem hajlítható, mert
eltörne vele e maradék
táj összerakhatatlan.
Segíts, mondanám, de a befagyott
szemhéj elválaszt tőled. Oly távol
vagytok ilyenkor, hibernált lélek
bennem és rettegek, felnyitja-e
szemem rátok a Nap még.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Háromszög (Budapest, 2004)
Kiadó: Püski Kiadó
Feltöltés ideje: 2011-11-15 00:52:11
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-15 02:26:48
