Nyugalom

Szép az este, egyedül vagyok.
Átölelem a sétányon halkuló
hűvös éjszakát és a közeli
hegyeket, ahol az elsurranó
bölcsesség nyugalomra int.

A világból születtem én is,
ahonnan elmém szabadulni tör,
de ilyenkor elalszom inkább.
Mégis,
ha arra gondolok,
hogy egy langyos, női csókba bújhatok,
s meztelen testét tarthatom
a gyengeségem felett,
akkor lehet,
hogy reményem még marasztalom,
s lehet, hogy tovább álmodok.

Tovább álmodok rajtad és
megjelenik az utólsó pillanatom,
mikor szívemet maró kínokban
oldogatom tudatommal,
mely csordultig van veled
és
megérint a feledés
magánya, várni látom rám
az üres börtönöket, s a kihalt évszakokat.

Nincs miért kiáltanom. A bölcsesség
nem száll át rajtam, a sétánytól a hegyekig
lekicsinylőn suhan és nevetése
majd a homlokomhoz érve
szomorún leesik.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.