Ha még- egyszer felszállnom ne kelljen

Jelenet vesz körül, amerre csak megyek,
A csontjaim játszanak helyettem szerepeket.

Néha elkap a bánat egy kis időre,
Tudom, hogy miért van ez, hogy mi a jelentése.

Várom az utolsó buszt a hideg téli éjszakában,
Egy idős néni kotorász félőrülten a kukában,
Ez az éhség a szegénység lassúsága.

Egy árvult őszi levelet sodor a metsző szél,
Keringőt járnak a kihalt út közepén,
Megint érzem, hogy te vagy, aki más alakban visszatérsz.

Fogom a kis kezedet, ahogy régen, hogy ne ess el a csúszós jégen.

Sár mocskába pattant arany pöttyös labda voltál,
Ablakon vergődő őszi levele ideges öngyújtó keresésnek,
Nekem is gyanús volt minden éjszaka, amikor nem volt se bánat se magány,
Tudtuk, hogy a Holdnak göndör haja van és kiszúrták az egyik szemét,
Hogy az összetett dolgok széthullanak és egy maszkot viseltél

- Hová pattan a labda? - kérdezted,

Talán itt voltál, egy puszira emlékszem,
A temetésed is rövid volt,
És megöltek, egy beszélő galambot.

Tudod, vannak izmok, amik sosem ernyednek el,
Csak görcsbe rándult feszületek a gyönge testben,
Vannak erők, melyek fölött senki sem elég erős,
Olyan sebek, amiket nem gyógyít az öröm.

Egyedül vagyok, ebben a gyalázatos pokolban.
Nem a bűneim égetnek el és nem a világi vágyak,
Hanem az, hogy kinyírtad magad, titokban és szótlanul.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Ajtónálló (Budapest, 2008)
Feltöltés ideje: 2012-03-14 14:54:13
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-14 14:54:13