Ének a Rigpáról

Hátrálnak a tárgyak. Felszívódik a valóságosság.
Bizonyossá igyekszik válni a jelentésnélküliség.
Örökbecsű tapasztalás a pillanatnyi eltünedezés.
Becézhetem: a vándorló ködökben ringatózásnak
éppúgy, mint a nótás virágban illatozó madárnak,
csak igazul szólhatok: e hiába elbeszélhetetlenről!

      Nem enyém, tiéd, övé az élet, ahogyan a halál sem
      miénk vagy másé, e földkerekségnyi magátlanságban..
      Mivel a kívül felhőtlen, és belül napos ég azonosság,
      nem kettősség; felesleges megemlékezni egymásról.
      Elveszíthetetlen szívünk a nagy tökéletességben,
      mint anyucija ölében az utazásról álmodó gyermek!

Emberek közelednek egymáshoz kérlelhetetlenül.
Találkozásra vágynak: képekké lenni a tükörben,
színekké a prizmában, felfoghatatlanságokká a gömbben.
Hasztalan törekvéseikben nem érhetik el egymást,
hát megtalálják a boldogságot az egyedül – létben.
Szembogarakként kelnek szárnyra, és az üres napba repülnek.

      Foszladozó matériákból, elhasznált kísértet-szag
      gomolyog elő, akár sértődött lélek a palackból
      elkészülve rá, hogy megváltását kegyetlenül megtorolja.
      Hiába. Nem várja szabadító, csupán világosság;
      miben szivárvánnyá kényszerül válni, elégedettségében;
      mint nő méhében a vágy, vagy férfi vesszőjén a harag.

Eredetnélküliségből bomlott lótusztrónuson
leplezetlen ölelkezésben pompázik a teljesség.
A gyönyörűségre alapozódás a látszat, s a valóság
nem szűnő játéka, mit részvét és bölcsesség ékesít.
Hited hátrahagyva, Nemes Koldus végy most menedéket
az Ős Buddha kinyilvánította romolhatatlan Rigpában!








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-02-10 19:52:16
Utolsó módosítás ideje: 2013-02-10 19:52:16