Törelten csend

Szeretem a hajnal töretlen csendjét.
Álmos felhők, ezüsthold takaróját simogatják,
nagyot nyújtózva, felkelő nap udvarát árnyékolják.
Hallgatom a ház apró neszét, bútorok recsegve köszöntik,
az aranyló nap első sugarát, életre kel a ház.
Apró morzsám, hangyahadsereg, vezényszóra elindulnak,
láthatatlan világuk felé.
Most jó egyedül.
Régi önmagammal találkozni, számadást kérni,
hogy jutottam el idáig.
Hol van már az a lány, ki albérletben nyomorgott,
kopott bútorok között,
vágyakozva néztem a csillagos égboltot.
Aztán jöttél te gyorsan, akár az üstökös.
Együtt repültünk, felgyorsult az életünk
pörögtünk, csak pörögtünk míg bele nem
szédültünk, végül elengedted a kezem.

Most egyedül vagyok, emlékedet
harmatfelhőn át őrzöm, néha még
valóságosnak tűnik, hangod az a régi kedves eltűnt.
Talán nem is volt soha,
csak bennem élsz így mindig, örökké.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-20 20:42:59
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-21 21:12:40