kárhozatom

Felálltak szembe a seregek:
testemben évek fegyelmezett sora,
milliónyi füstölgő mérgek,
ostoba szerelmek mostoha,
megromlott, fáradt csókjaival.

Talán ha nem semmi rőzseláng,
nem gyürkőző ölelésvágy,
ha nem csak az öl, nem csak a száj,
nem győzelem, ami aláz
fűzi sorba az éjszakákat,
hitem lehetne akarat helyett
és meglátom, ahogy tört tekintetek
hullnak mögöttem porba, földre,
de nem néztem vissza, nem törődve
megrogyott térdű imák sorával;
teher rajtam mástól a bánat,
ismeretlen a kegyelem.

Voltam a lét, vagyok a semmi,
szerelemben az elfeledni,
vágyban parázna, áldásban rontás,
áldozatra váró barbár oltár,
szentkép aranyának talmi csillogása,
szószékről suttogott fülledt gyalázat,
fohászban megbúvó gomolygó átok,
kifulladt akarat – pillanat mámor.

Sokakat szerettem, mert úgy akartak,
életet kértem, hogy álmokat adjak,
lettem hát vágy, örök nyughatatlan
és soha nem teremtem ékes szépet,
mint gyümölcsben búvó ártó féreg,
belülről rontva hagytalak épnek,
közben hittem, hogy jót teszek,
ha szemed fényemmel égetem.

Majd lettem a rontás, fájdalom,
végzetes bűbájú sziréndalod;
mert lelkedben fájni akarok,
szétmarni tested, mint gyenge fémet,
pokolból hozva szent sötétséget,
hogy megvakulva csak engem láthass,
gerinced törje az értem alázat,
lényed értelmét elveszítve
átkokban valljon lelked hitet
Istenednek, égnek-földnek,
magadba marva, magadat gyötörve.

Tusrajz legyél – fekete-fehér,
tagadd a Napot, hogy él a fény,
akkor talán egy sötét pillanatban,
magamhoz emellek elfogadva.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-06-02 06:59:27
Utolsó módosítás ideje: 2013-06-02 06:59:27