Csak dühöt hagytál

most, hogy már perzselően süt a nap
és bőrömbe vág a nyár-szag,
most, hogy már nekem mosolyog az őr is,
aki a zsebeket nem ellenőrzi,
és értem még az a fura szobanövény is virágzik,
most érzem csak,
hogy te már nem vagy.

A hiány hiánya, ez voltál csupán
sem légüres teret, sem könnyet, csak dühöt hagytál
de azt sem sokáig: mint a fogason felejtett téli kabátot,
hirtelen leakasztottam – hát te még itt maradtál?

És most tessék, az a fogas így mégiscsak üres
bár téli kabátra már rég semmi szükségem,
és egy kicsit zavar is, hogy csak így itt hagytad nekem –
itt hagytad magad, én meg észre se vettem.

Tudod, hogy boldog vagyok? Hogy betakarnak,
és elkísérnek, és meg nem ütnek, és neveken hívnak,
tudod, hogy engem most nagyon szeretnek?
Boldog vagyok, sértetlen. Sérthetetlen.

Csak a fogasod, csak azt ne látnám, hogy az üres,
mert nem a kabátod akarom rajta látni újra,
csak ha a kabátod elvitted volna – –

most, hogy már olyan messze vagyok,
hogy amivel hozzád mentem, nem is jár már az a villamos,
hogy mikor már rég nem mindenkinek a baljára hajolok,
ahogy hozzád, mert a másik oldalon nem hallod,
most akarom csak azt az egyet, egyszer s végleg tudni,
(aztán a kabátod egy szerencsétlennek csak úgy odaadni )
miért nem tudtál sosem, ahogy én akartam, engem úgy szeretni?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-08-06 21:00:41
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-06 21:00:41