nyelvtan

Ma is megpróbálom. A hússal kezdem.
Az eleven izomzattal, ahogy nyelv
fúródik a lágy részekbe.
De a mozdulatsor ügyetlen, nem releváns.
Aztán a nyelv, mögötte a robbanó gránátok.
Ahogy folyton, következetlenül
megfogalmazlak téged. Nézd, ezek a betűk
csupa rácsok, és ide vagy bezárva,
itt vannak a szöveteid és a csontjaid és
a csontvelőid, de mi tartja össze
a test és az emlékezés egyvelegét?
Az anatómia, a szervek működése,
a csontozat precizitása, ez vagy.
Széklet, vizelet benned, amikor megölellek.
Ez vagy. Erről lehet tudni, beszélni, de
van valami a nyelv előtt, illetve után,
ami több mint megfogalmazás geometriája,
a felület már tudja, hogy kocka vagy gömb
vagy hexaéder alakú szavak fognak belecsapódni,
már azelőtt reagál az ütközésre, mielőtt megtörténne,
a "van" lesz az elkezdett és a be nem fejezett
metszéspontja, mint ahogy a hús is érzi, megfeszül,
mielőtt feltépik, a sejtésből kifakadnak a reflexek,
a kiejtés erotikája. A többi már csak olyan,
mint amikor összetörik egy szóban a csont,
felkel a nap, mint a kék csíkok az ég súlyos hámrétegén,
elütnek egy madarat, nem az ütközés dinamikája,
hanem a szétrepülő tollak, ahogy telekarcolják
a levegőt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-09-15 14:30:05
Utolsó módosítás ideje: 2013-09-15 14:30:05