|
A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,
mint akik minden tudnak a világról,
a szilvafát, az öregedő körtét,
a két barackfa mindenik gyümölcsét,
a cseresznyén az égre korhadt ágat,
a lábnyomot, mi ott maradt utánad,
a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak,
a csirrogását sok vendégmadárnak,
a napfényt, esőt, nyárnapok futását,
a madárfüttyös hajnal hasadását,
a súlyra hajtott ágak büszke álmát,
a fákat, kik a szelet zabolázzák,
a rigócsalád íves föl-le röptét,
a kerítést, a búvós zugok csöndjét,
és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl,
amikor elősárgulnak a zöldből,
nagy utolsónak maradnak a kertben,
s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem,
az őszi napfényt végső nászra kérik,
és bársonybőrük kőkeményre érik.
|
