Kösz, temető!

-avagy homlokóra lánccal-

Elfoszlottak ők. Hiába voltak férfiak, netán nők,
már nem is emberek. Márvány léleknehezék
alól kifújta ezeket a szél, mint tél a kezeket.
Kesztyűs manccsal bántak az idővel. Gondosan
nevelték az órát, míg a halál turkálta az orrát
s töprengett, az Élet Könyvének kritikai
kiadását lapozva. Döglött a homokban napozva;

rötyögött, és kapucnija szélét csócsálta
a gizda jószág; szórakoztatta a költői jóság
a hivatkozott műben, mint egy blaszfémia
egy kamaszt; és kiolvasott belőle valami panaszt.
Addig takarmányozták hóval az éveket
az élők, míg nap(j)uk elfogyott, s így szólhattak ők: -Na, pukk!
(Valaki lepkeként felszúrja a lelkeket;
gyűjti azok hímporát. Én szétrúgnám csontos tomporát

az ilyennek.) Az ego egy rugós-szerkezet?
Elcsépelt kérdés. A legtöbb dologgal szemben ne kérd. És
megadatik. Ide jutunk. Nem tovább. Még én is.
A temető üres, föld alatt és föld felett. És rühes
mókusok ropogtatnak makkot, s más termést
a sírokon. Néhanap fizetett eső sír a rokon-
ok helyett itt, hol egyszer egy könyvet találtam
- minden lepotyog - az úton. A szerzője holmi Newton.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-10-24 16:23:48
Utolsó módosítás ideje: 2013-10-27 12:15:34