FINTOR A PARLAGRÓL

Undorodom
a sok fénylő leg-legtől és újtól,
pedig ez itt
a kora.
De matt az ember, csak zavarban van.

Égnek plátói, szükségtelen vágyak és telefonvonalak,
igényekkel tuningolt öntudat-fertőzés velejében
a limbikus-rendszer.
(Az igazság? Lassan mérgez, alattomban,és
minden társadalmi érdek perverz.)

A mozgóképek
nálam jobban értenek téged , értenek hozzád.
Szenzitívek, mint a kenceficék,
amiket a közértben veszel, hogy feljavítsák az
ábrázatodat, melyet így megutáltattak veled.

(Ha őszintébb lennék, talán megölnél.
Mérget használnál, alattomban, sose tudnám meg, ezt legalább
nem vetném a szemedre, mit bűntudatnak vélsz, a gyanú
az is elkerülne.)

Áll a füst, mély levegőt vesz belőlem,
még nem tervezed, hogy meghalok, pedig eleget éltem,
többet a boldogságról, mint a felső tízezer, igen
ezerszer többet , és el is teltem.

Azt mondták, igénytelen vagyok (vagyunk,
mint a punkok általában ),
most azonban silány változataimat kerülgetem az utcákon, ha kijárok,
soha ki nem mondott átkok szövevényében bogozlak
téged meg az aktuálnormákat, ahogy leereszkednek
hozzám - úgy kínoznak, csak szépen, türelemmel -
tolerálnak, ahogy azt illik mostanában.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-11-05 00:26:28
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-16 16:33:34