Tükörből nézve

Madarak szimfóniáját hallgatom,
míg megcsap a hűvös felejtés.
Egy maradandó birodalomról álmodom,
mert a mostani lefele lejt, és
utópiákba rejtettem emlékeim:
hová most bárki betekinthet.

A szent család az emberek fixa ideája:
sokan sóvárogják a kinti oldalon,
míg a belül maradottak hajlékában
dübörög a terror és a borzalom.

Olyan voltál, mint a szüntelen érkezés:
a világ nonkonform figurája,
testem nem képes felejteni még –
lenyomatunk ott feledtük egymásba.

Vándorlásod során nem leltél biztos pontot,
és elvesztetted a bizalmadat.
Minden kapcsolatod végére pontot
tettél, és azt szajkóztad: hogy csak,
ugyan már, azért is, – és nem volt,
aki magadtól megóvott volna.

Mikor koncként szórtad szét a testedet,
lelked palackban hordtad bezárva,
elrejtve, fösvény a kincseket;
nem maradt egyetlen darabkája –
még egy sorvadt életmag sem.

Mindig magadé maradtál, ha hemperegtél bárkivel.
Zokogd csak a nárcista zsoltárt, te
megvénült szakállas gyerek!

Csókoltál-e számítás nélkül bárkit is?
Sosem oldódtál fel senkiben:
féltél, elmerülsz valami lélek-vesztőben.
Hajtott a beteljesületlenség
és egyéb sületlenség:
istentelenség,
kapzsiság,
megvetés,
önzés,
siker,
pénz,
csajok,
végül maradt a kegyvesztettség.

A világot ma is vérszívónak látod,
de már te is felszívódni látszol
álmodott gömbdimenziód falán,
hova senki ki, be nem talál,
és te is alig látszol.
A magad kreálta világodból
egyedül süllyedsz majd tovább.

Hogy valóban léteztél-e számomra,
nem tudom megmondani, de úgy néz ki,
mintha épp most találtalak volna
ki.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-09-07 17:06:44
Utolsó módosítás ideje: 2015-09-07 17:06:44