- égboltpántlika -




Kavicságytól kendermagos a tópart,
a nap sugara óvatosan nyugovóra tér,
felhők fölé illannak kóborló szelek,
lélekölbe szórom minden képedet.

A csillagok jogán visellek,
most titkaim a holdra esküszöm.
Nem bolondság mégsem ez talán -
így ringat el a néma víztükör.

Merengek itt egy elsiklott ütemben,
incselkedem veled, mint lámpafénnyel
ráncos szürkület. Elhozlak magamhoz
oly közel, hogy óvva légy,
de érintőset nem játszom veled.

A Tejút már tisztán látható,
fölén kis égboltpántlika.
Bár éj hajába szőhetném az álmaim,
ha édes lennél és nem mostoha!

Csendességre vágyik bennem minden,
a lélek és a szellem egyaránt -
Akarsz-e mozdulatlan ülni itt velem,
amíg magához tér a bennünk gyúlt világ?








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-08-09 18:08:59
Utolsó módosítás ideje: 2016-08-09 18:08:59