Tízből egy
Egészen megszoktam már a magányt.
Csak az ablakon beszűrődő zaj tölti meg a szobát.
Néha egy lepke is beröpül.
Nem pillangó, hanem csak a csúnya, szőrös fajta.
Bejárja a teret, ott jár ahol én még soha sem voltam.
Más ez a perspektíva.
Ő még érez engem. Magamat én már nem látom.
Nem Dzsuang-Dszi ő, nem álom,
a kőkemény valóság. Gránit szilárdságú
tudatom hajlik meg a gyertya lángjánál,akár egy eldobható étkészlet.
Az lét örökkévalósága olvad önmagába... egy másodperc az egész, vagy a töredéke.
Az sem érdekelne, ha ez lenne az utolsó napom itt.
Hitevesztett, sós, szánalmas gyönyör csorog le arcomról.
Tegnap még a kitéphetetlen gyökerű hit,
a nemes, kettőből eggyé lett oltvány totemoszlopa.
Ma tövises cserje szúr. Életre keltem régi kényszerképzetem.
Beteg egy forgatókönyv ez. Eleje még volt, de már nem lesz mit befejeznem.
Nincs benne helyszín, kellék, s már szereplőnek sem kellesz.
Már nem is tudnék olyan világban lenni sem rendező, sem stábtag,
ahol a hit oszthatatlan egysége egy mustármag.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2016-11-14 18:55:57
Utolsó módosítás ideje: 2016-11-14 18:55:57
