Árnyékok

Amikor a vashídon dübörög át a vicinális,
mindig az örvényeket figyelem, a víz sodrását,
a lepusztult vidék a provinciális gőgjével fuldoklik ott,
agónia,
meghasonlását nem élvezem, mert én is ott vagyok,
ott rohadok az iszapban, bár jobb lenne tiszavirágként
nászban pusztulni

Köröttem szuszog az este, didergő telet rekeszt
ki a foltozott vén kocsi, szemet nyugtat az ellopott
égőket nélkülöző foglalat sötétje, kinn meneszt
épp a túlhízott egyensapkás, megrekedt egy
sárfészekben, hol az ÍC-ék csak átsuhannak,
hol nincs már primer csatlakozás az élethez.


Ócska szerelvény ez, előtte egy fényfolt
rohan, mögötte a vastömeg, az időbe rozsdállva,
lepusztult állomásokon emlékezik a szebb időkre,
aztán erőt gyűjt és indul a végekre, kínlódva.

Egy állomásra várok, egy árkádos régi épületre
ahol árnyékod keresem lehulló fények között.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-03-18 18:51:13
Utolsó módosítás ideje: 2017-03-18 18:51:13