Lelki-sebészet (műhiba)



Bámulom a plafont.
Mész festette vakolat
ridegen néz vissza ,
metszek közben  lelkemen,
s az ágy, csorgó  emlékeim issza.
Sajog  a  hasított seb,
szisszenek, nincs lidocain,
kimetszett érzés a fém tálban,
már nem vörös,
csak sápadó rózsaszín.
Meg van végre, ami fáj,
hát itt van a góc,
szívem selymén  áttét,
egy durva, makacs daróc.
Körbevágom, fűrészelem,
s lenyúzom róla,
hogy könnyen ketyegjen e szív,
mint egy karóra.
Milyen könnyű lett,
egy-két öltés
és a lelkem zárom,
mily csendes szinte néma
a benti világom.
Zongoraszót, s némi hegedűt,
mint ragtapaszt rakok,
bámulom a plafont,
s közben aprót gyógyulok.
De bennem, mélyen legbelül,
egy ott felejtett régi kép,
( szemeid  pillantása)
újra kezdi életét.
Vághatnám újra lelkem,
lehetne ezer meg ezer sebem,
de az édes áttét,
már ott van átszőtte mindenem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-05-21 20:45:54
Utolsó módosítás ideje: 2017-05-21 20:45:54