Tavasz

Már nem feledhetem, ki egykor nekem voltál,
már nem hullhat le rólam többé az a lánc,
mi volt a kéj, a kín, a káromlás, a zsoltár,
a rejtett kincs, a tárt csoda, a céda tánc.

Már késő minden józan szándéka a szónak,
már gondolat nem lehet több, mint érzelem,
nem tudhatják azt új életre ébredt holtak,
amit csak higgadt észnek súghat szerelem -

mert ragyogó vagy újra, fénylenek a földek,
eged alatt a tárt sík mélyem láttató:
kitárni mind, mit - véltem - szóim összetörnek,
nem rettent már a fény, belőled áradó;

a zsenge termés önnön lényed adja vissza,
tükörbe nézel, látva lángod kincseit:
a tiszta lélek lesz ezerszerezve tiszta,
ha visszakapja eltékozolt fényeit -

s az ég ragyog. Alattunk föld, s a láng felettünk.
Éggel-földdel egyesülni, szállni vágyunk.
S hogy istenné emel a tény: szeretni lettünk,
tudjuk már. Azok vagyunk, s kitárva szárnyunk.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.