Szonettkoszorú

Mesterszonett

Képzelődés


Bújok hozzád sziklák repedésén,
zuhatag-örvény mélyére úszok,
álomba zárt gondolatok mélyén
társaim buja eukaliptuszok.

A messzeségben tó ölel tengert,
fénylabdát hajít a szürke éjjel,
esőerdő rejthet minden embert,
s bíbor napkelte, telt szenvedéllyel.

Tested íve itt maradt az ágyon!
Már hajnalt ásít az éjszaka is,
nyújtózva újra ébredni vágyom:
hinni, a való kép sem lesz hamis.

Így telnek percbe zárt évezredek,
merengőn, ha melletted ébredek!


I.

A költészetről

Bújok hozzád sziklák repedésén,
fény ragyogáshoz futva érkezünk,
magához ölel, simogat kezünk
s egymásé leszünk ábrándok végén.

Át sem érhettünk álmunk egészén,
máris kelni kell, megérti eszünk,
hiszen mindenki létéért teszünk,
ha könnyítünk mások szenvedésén.

Ünnepnapon ünnepi dallam szól,
koronázza kedvünk gyertyafénnyel,
asztalon gyöngy–tyúk leves, sült túzok,

az ízekre fehér bor válaszol
száraz zamattal, s fennkölt reménnyel
zuhatag örvény karjába úszok!



II.

A megbocsátásról

Zuhatag örvény karjába úszok,
tajtékzó folyó magával ragad,
lehúz és fogva tart, mint fuldoklók
tüdejét préselő zord áradat.

Itt vagyok mégis, eljöttem hozzád,
száz csokorba fonok ködből virágot,
koszorú lepelként terítem rád:
nem váltom meg a bűnös világot,

hol szörny szülötteket szültek asszonyok,
s értelme sem volt tenni semmi mást,
futni, ha fertőz méreggel a szmog...
mormolni vakhitű megbocsátást,

reménykedve mint Szentiván éjén,
álomba zárt gondolatok mélyén.


III.

A hazaszeretetről

Álomba zárt gondolatok mélyén
tiéd vagyok, hazám, Magyarország!
Életem honvágytól gyötörve élném,
hol messzi táj fény–világa oly tág.

Mindegy, mily csodás gall, vagy katalán,
nem szédít dicső görög glória,
múltunk gyökeréből terem talán
korszakot nyitó KATEGÓRIA.

Ez ős hazát meglelni kerengett
itt vezérek közt Ond fia Ete,
és földünk ezer éven át rengett,
míg otthont lelt az öreg remete.

Enyém e föld! Tőletek búcsúzok
társaim, buja eukaliptuszok!



IV.

A boldogságról

Társaim buja eukaliptuszok,
hegycsúcsra felszökött fürge zergék,
édenkertbe zárt önfeledt túszok,
kik szabadsága remény volt nemrég.

Oly messze vagy és mégis oly közel.
Parány része csillagrendszerünknek,
csodált erővel bennem létezel,
mégsem lettem átkozott eretnek!

Jöjjön az új, a jelen is éled!
Megtértem fény–fa árnnyal vállamon,
a rút ármánykodás szerteszéled,
ítélj boldogságra sors, vállalom!

Bár nehéz, hiszem varázslatod, mert
a messzeségben tó ölel tengert.


V.

A messzi, új világról

A messzeségben tó ölel tengert,
mögöttük érces hegyek tövében,
idegen világ mélyrezárt ölében,
kopár kövek völgye rejti Denvert.

Törzsi jelként bennszülött sámánnak
keblén függ tengerszem–érem,
sápatag arcán tenger szemérem:
áldozati szimbólum a mának!

Ésszel sem érhető távolból hull
alá kultúrák képe derengve,
érdekes, elképzelt szenvedéllyel,

melyben tűz lobbanása se lanyhul,
s az ébredő nappalt körbe lengve
fénylabdát hajít a szürke éjjel.



VI.

Az emberségről

Fénylabdát hajít a szürke éjjel,
az ébredőt új reggel cibálja
nap–karmával, világnyi rejtéllyel
éltet és öl is, közönnyel várja.

Félek! Hullafoltban izzó szemmel
haldoklik kegyelmem hitetlenül!
Meddig juthatunk így, értelemmel,
ha belső békénk a mélybe merül?

Megérjük-e, hogy nem kell már félni,
hogy köztünk maradhat, aki nem nyert
csatát, hatalmat, s bizton reméli

nem kísérti tovább, mit kihevert,
s ha nem égni akarna, csak élni,
esőerdő rejthet minden embert!


VII.

A régi hódításokról

Esőerdő rejthet minden embert,
ha bújni készül önmaga elől!
Ám buta bálvány magától ledől,
midőn ősi sorsot vállalni mert.

Ajkad boltíves kapu, bársonyán
át kíváncsiságomat terelgetem,
s mint érzékiségeddel lőtt tetem,
vágyódom megmentő csókod után.

Nincs mi fékezné tüzemet ebben,
hisz már a tavasz illata rebben,
amint leplét lerázza az éjjel,

nyomában hamvas harmat szemerkél
szállongó szellővel csitulva, s kél
bíbor napkelte, telt szenvedéllyel.



VIII.

A barátságról

Bíbor napkelte, telt szenvedéllyel,
ha megszólal egy ünnepi dallam,
bátortalan szavam táncra kérlel,
mélán, méltóságteljesen, halkan.

Barátként ismerlek, te is engem,
s csak titkon simítom ajkad végig,
hogy fantáziámmal érezhessem,
fölrepítenélek, föl az égig.

De barát vagy, ki sohasem áltat,
bár tudja jól, lángolva írok
jaj–szót, szép sorsot, mégis kívánhat,
s vigasztalhat, ha ébredve sírok.

Kétséges válaszom nem találom:
tested íve itt maradt az ágyon.


IX.

A színházról

Tested íve itt maradt az ágyon:
láthatatlan libegő feszület,
magasztosság, pompázó becsület,
szavak, szonettek, sejtelmes szádon.

Színházam, örök mátkámat várom,
odaadással élesztem tüzed!
Gyötrődéseim gyógyítón űzted
messze, s röpítettél hét–határon

által, közben szívem sose sajdult,
lelkemben dőreség tüze se dúlt,
tanító játékod nem volt hamis.

Imádlak magam is, mint oly sokan
éber álmot éltetők, boldogan,
s már hajnalt ásít az éjszaka is.



X.

Hétköznap-éji álomról

Már hajnalt ásít az éjszaka is,
érintésed mégsem kívánhatom,
pedig megvallom, szeretném nagyon,
hogy örülhess nekem már ma is.

Alig ismersz, szemed mégis flörtöl,
vad pillantással kutatja végig
testem, mégis elhagysz estebédig!
Érzem, óvna megvadult erőktől,

én is érte kapnék, de nem érem!
Talány–ködképem hozzá se mérem,
s nem is védelmezem mindenáron.

Lehetek feledett, megunt alak,
s bár lelkem bugyrában megtartalak,
nyújtózva újra, ébredni vágyom.


XI.

Az embertelenségről

Nyújtózva újra ébredni vágyom,
gondolatokkal magam nem csalom,
csupán másokért mormolt imámon
hallik át bűnöst vádló szidalom.

Atom–gyereket szültek az anyák,
nem volt keze, meg lába, s hiába
óvta testét magzatvíz, rideg nyák,
torz halottként emelték világra.

Gyorsan feledtük gazok tébolyát,
hogy beteg hajlammal, kéjjel öltek,
s lázongó ifjaink ezer baját…
Kik mégis új hitet örököltek!

Igyekszem megértetni, magam is
hinni, a való kép sem lesz hamis.



XII.

A küzdelemről

Hinni, a való kép sem lesz hamis
annyi, mint védelmezni a jövőt,
s bízni minden méltóságban ma is,
mely fogadja a távolból jövőt.

Úgy élhetjük őseink életét,
mint a sárból gyúrt várnak termesze,
melyre mint ág-bogas igézetét
teríti fátylát éjszakák nesze.

Az ismeretlen birtokol megint,
nem tükröz valót, nem mutat véget,
múltat, jövőt, csak jelenre tekint.
Ébredek, s bár küzdelem az élet

egyedül ne hagyj, – ezért reszketek–.
Így telnek percbe zárt évezredek.


XIII.

A zamatokról

Így telnek percbe zárt évezredek:
szőlőhegy ölén éneklem dalom,
körém gyűlt rejtelmes sokadalom
nyomában igazságot kergetek.

Nézz széjjel, körülötted a vivőr,
amely sirokkó szárnyán száll oda,
kit nem kínoz tébolyító golgota,
s nem akar lenni értetek hív őr.

Túl kemény munkán, szenvedésen, igán,
nemes íz, gyönyör–szérum az óbor,
s falánk kedvünk előtt már cél lebeg,

napfény–cseppekből sajtolt maligán.
Kapatos szívem nem marad kóbor,
ha merengőn ágyadban ébredek.


XIV.

Az ismeretlenségről

Merengőn, ha melletted ébredek,
és érintésed is kívánhatom,
elönt mámoros boldogság, s hagyom,
hogy felemeljenek az égiek.

Ellopott pillantásod oly erős
kép, mintha régóta velem volna,
szavak nélkül, csenddel udvarolna
és több lennék, mint szürke ismerős.

Vajon csak férfi büszkeség vezet,
a harcban elnyerhető élvezet?
Mindegy. Mámorító így érezvén

szép szádat, szavak kelyhes bíborát!
S miközben kortyolom vágyam borát:
bújok hozzád sziklák repedésén.














Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Föveny, Szegedi Szépírás, 2003
Kötetben: Szonettek kedveseimnek (Csongrád, 2004)
Kiadó: Raszter Kiadó