útfélen sodrott

mész a városban és cipeled ezt a bűzt
mintha már a tied lenne
persze a husok émejítő szaga
a kanyarulatok medrében
azt is elnyomja
az a kacsa jut eszedbe
ahogy tömték
de ezek
nem rángnak csak nyelnek

te magad már
egy másfajta balek vagy
noha szintén hiszed önnön képzeted
gyakorta serénykedsz akárha
volna célod - egyebed -
rohanó lábaid
szerte kereszteket rónak
e végtelen betonparkett-keringő
szertefont szellemképletébe

hátad az üldözöttek címere
szerelmed illanó de
árnyékod az a megtorpanó
galoppozó indián mindíg veled lesz -
ezt hajtogatod magadnak és tartod
az ősidőktől burjánzó koreográfiát
lenyeled magad aztán rá-
gyújtasz és eszmélsz megint
hogy bármit
akármit szívhatnál

rádborulhat a valóság is
az a határtalan
csírátlan semmi -
visszhangjával a zsebedben
ha kolomp szól eredj most Parsifal
ne félj agyad megvéd tudatodtól
kényében a hasztalanság
ily örök és mozzanatlan
aligha volt

biggyeszd hát magad





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-12-18 23:14:05
Utolsó módosítás ideje: 2017-12-18 23:14:05