csend

hallgat a szoba bámulnak a falak
a lámpáról zuhannak a fénysugarak
rá az asztalra a társtalan székre
és belevesznek a szőnyeg  porszemébe
némaság öntözte furcsa csend nő
lassan nem sietve mint egy barlangi cseppkő
a pillanat mi oly gyakran csak suhan
most ide ül mellém és odébbáll szavam
fohász kúszik bensőmből mint az inda
hogy maradjon e csend s a pillanattal ringva
bámuljuk a plafont hová képzelünk egy képet
egy csend keretben megfestünk mi téged
és áhítat előbb melegség majd forróság itat
egy reszkető vacogó érzést mi megsirat
hisz most úgy vagy itt mint még sehogy
bennem a vágy ma újra térdre rogy
s a képen éppen ajkadra fókuszálva
szinte belehalok s futnék Tiszába Dunába
de reccsen a szék nagy a magány súlya
és a csendem semmivé lesz újra
ágyba bújok mellkasomon térdem
hallgatja hogy száguld üvölt benn a vérem






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-01-21 10:59:52
Utolsó módosítás ideje: 2018-01-21 10:59:52