Mégiscsak eső

Az eső,
az eső az kimossa
a híú ábrándokat képzetemből
a csatakos utcára,
látod, ott úsznak,
lebegnek a míves hullámokon
rettenthetetlen,
szilárd ragyogású múanyagflakonokként

és képtelenek és vibrálóak,
sodródó  ócskaságok.
Félek, sohasem szabadulok meg
a gondolattól hogy veled legyek de

az eső,
az eső
az kimossa
a híú ábrándokat.

Józsefváros. A nyugtalan, tudattalan álom.
Éjfél van és én elszántan hasítom
a hazaúton hömpölygó esővizet,

valahányszor a lábszáramat lendítem épp oly könnyedén
arra gondolok nem lehetek az akit te belém képzelsz

mert én már menthetetlenül ez vagyok itt,
aki ezeket a mocskos csatakos utcákat rója

szentül lebegve de éppoly átkozottul alá-
merülten mégis messze még a halál mítoszától,
magamban hordozva-viselve az üresség kínzó játékosságát.

Eredendő ámulattal nézem
körülhatárolt dolgaink:
olcsó biléták
lengenek a szélben.

Megbocsátom hát magamnak hiányod és a cselekvés kényszerét
a Napra bízom. Más a képzelet és más a képzelgés
motorja.

Ám az eső mégiscsak eső.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-09-05 03:55:49
Utolsó módosítás ideje: 2018-09-05 03:55:49