A forrás éneke

A bükkfák szürke törzsét
átölelte a kék,
úgy hallgatta a fényben
a forrás énekét.

Föld alól feltört szépség:
a víz ezüstje vitt
hangokat, éber álom
csillogó cseppjeit.

Árnyékot égetett el
zöldarany lángú táj.
A szürke bükkfatörzsön
sétált egy csöpp madár.

Egy kőre ült a tündér
és eljátszott velem
bújócskát éber álom:
seholsincs életem.

A mélyből feltört szépség
csengett szívembe át:
vitte a víz ezüstje
énekét, csillagát.

Alkony jött, égi bánat.
Pirosat otthagyott,
s az is szívemig csengett,
szívemig ragyogott.

A forrás énekével
mentem nagy hídon át,
hogy hazámat keressem:
egy üldözött hazát.

Dalolt az égi víz fent,
fénylett csillag-szava,
s lent is zengett a forrás
éneke, csillaga.

A kék lassan sötétült,
s egy nagy szemben a Szép
szállongó feketében
kezdett holdas mesét,

s tudtam: hűtlen hazán túl
van egy másik Haza
a szívekben, s felette
a Szépség Csillaga.

  





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 2000/7