Vissza az égbe

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz, buta fejével biccent,
elhiszi jóakaróinak; mit sem ér.

ebben a hangulatban vagyok
ez az alaphang (minden más,
önámítás) s ez egyben a legrosszabb
is
ami megtörténhetett velem ugye
hogy leértékelem elhagyom magam
átállok az "ellenséghez" ami természetes
hogy a javamat akarja segít úgy segít
hogy ösztökél rugdos hogy keljek már fel
tegyek úgy mint aki él hogy legalább Ő
jobban érezhesse magát erre van nekem
egy jó kis gépezetem ami elhiteti
a mindenkivel aki erre jár hogy élek

ja hogy ez a múlt? meg önsajnáltatás?

ami tilos egy valamit is magára adó költŐnek?  
ezért vagyok hát meztelen a tilosban járok
szívesen ilyen a fajtám nem lesz belőlem
kisnyúl
meg soha senki és semmi soha meg semmikor

Valami bennem, az utolsókat rúgja. Ezt érzem,
már 62 éve, ciklikusan. Aztán valahogy, csak
felszállok; ehhez képest, az repülés, meg zuhanás,
meg repülés, meg újra zuhanás, vissza az égbe,
mindig magasabbra, s mindig mélyebbre.

Míg a végén, - 40 - es tónuson landolok, egy darab,
csinos, kis kő leszek, az Arkangyalok sziklakertjében.

Az lesz ám a hatás!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-03-23 19:44:00
Utolsó módosítás ideje: 2019-03-23 20:36:20