Oszlopos Simeon

Látom, hogy terít füvet, virágot
alátok a rét.
Kócos falombok hajolnak árnyékot
adva a fejetek fölé.
S az áldásnak titulált eső
a megtisztulás, az élet is lehetne.
De ti befogjátok az égi madarakat
könnyű lepkehálóval,
mintha csak játék lenne az egész.
Pedig gyilkos vizeitekből
már bűzlő haltetemek buknak elő,
szemükre merevedve
az ártatlan áldozatok kíváncsisága,
miért?
Az irányt vesztett vadak nyüszítve
csámborognak a pöfögő autók közt
a flaszteron,
mert erdők helyett csak a csonka
fatuskók őrzik
a sikoltó körfűrész nyomát.

De egy nap majd hatalmas szárnyat
bont a madárijesztő,
és vijjogni kezd,
a gyáva oroszlán körmöt-fogat
köszörül,
s a jámbor bádogember szeme
vörösen izzik, és forogni fog,
mikor -egy-kettő-egy-
felétek lépdel.

Ti meg nyíva menekültök majd
oszlopom köré,
de én már távol leszek akkor
mindentől,
fenn, a húsz méter magasban.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-06-26 09:57:46
Utolsó módosítás ideje: 2019-06-26 09:57:46