Önmarcangoló

Sokáig vártam.
De hitem elvesztettem.
Most nem hiszek senkinek,
semminek.
Magányom elviselhetetlen,
a csend már nem barátom.
Üvöltenék, de ki hallgatna meg?
Szemem kiszáradt folyó,
testem lassan kóróvá válik.
Nem lettem bölcsebb.
Nyafogó aggkorúnak látszom.
A mesterien rohanó idő nem barátom.
Agyam legszívesebben kitépném,
jusson ebek harmincadjára.
Legyek hát porrá, hamuvá, szórjon
szanaszét a szél.
Ne hagyjak nyomot senki emlékezetében,
nevem senki meg se említse.
Gyerekeim se gondoljanak velem soha.
A „nincsem” akkora, hogy az univerzum
elveszne benne.
Kóró vagyok a Világ közepén.
Hát nem bánom pusztulásom.
De már ne bántsatok, akármilyenné lettem.
Várom a megkönnyebbítő halált.

.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-09-10 19:14:16
Utolsó módosítás ideje: 2025-09-10 19:14:16