Mituséknál nagyon jó volt játszani. Nem kellett a rendre vigyázni. A házban egy konyha és egy szoba volt. A rég nem meszelt falak egyhangúságát csak a szögekre akasztott kopottas ruhák törték meg, de ruhák feküdtek az ágyak támláin is. A szennyes az ágy alatt várakozott. A földes padlót évente egyszer lószarral kevert híg agyaggal mázolták fel, amitől aztán nem porzott. Az ágyakon durva pokróc volt a takaró. A konyhában egy négyszögletes asztal és alatta négy hokedli, na, meg egy sámli volt a bútorzat. Mitus néni volt az, aki a sámlin ült étkezés idején. A tányért a kezében tartva eszegetett azzal a kevés fogával. De az élet a kis-konyhában zajlott. Ott főztek, mostak. Ott volt a százéves öregasszony, a nagy-mamuska is, aki mióta éltem mindig százévesnek volt mondva, igaz, semmit sem változott, amióta ismertük. Ugyanúgy vonszolta magát, ha nagy ritkán kimozdult a kis-konyhából, s ugyanúgy pisilt szétterpesztett lábbal az udvaron, ha rájött a szükség.

             Ezen az udvaron aztán igazán nagy volt a széjjelség. A disznók szabadon garázdálkodtak a felhalmozott tűzifa, a fűrészbak és a mindenféle limlom között, a szárnyasok és a Buksi nevű öreg kutya társaságában. A kertben jó néhány szőlőtőke sorakozott. A többi részét felverte a dudva. Csak a kert végén lévő csicsóka magaslott ki, jelezvén a mezsgyehatárt. A csicsókasor mögött folydogált a csatorna, amely a konzervgyár és a strand szennyvizét vezette el a Krakó néven ismert nagyobbacska csatornáig. Itt tudtuk meg, hogy a nyúl nem tud úszni, na de erről majd később.

Az utcabeli három lány egyívású volt. Kati, Ildus és a húgom, Mari. Nagy volt köztük a barátság, de gyakori volt a duzzogás is. Mitus néni nagyon engedékeny asszony lévén a lányok is, de mi, nagyobbak a haramiaságban is gyakran ott tanyáztunk. Amikor hárman, Joci, Öcsi és én gondoltunk egyet és nekiálltunk a madártojásgyűjtésnek, húgomra parancsoltam, hogy meg ne próbáljon Mituséktól elkóborolni, mert annak komoly következményei lesznek. A szigor nagyon is indokolt volt, hiszen volt már rá példa, hogy gondolt egyet és világgá ment. (Kaptam is érte egy verést az emlékezetesebbjéből.) Még szerencse, hogy Banos néni a vasútállomásnál találkozott vele és sikerült neki lebeszélni a világgá menésről. Mari rendreutasítása után nekiláttunk a tojások összeszedéséhez. Mituséknál és Mucsányiéknál, Táncoséknál a verébfészkekből egy félsapkányi gyűlt össze. Joci a nap felé tartva ellenőrizte, hogy nem záp-e vagy nincs- e már benne fióka. Csak a tisztán áttetszők maradhattak a sapkában. A többivel célba dobáltunk, miközben elkezdtük a korábban már felderített madárfészkek számbavételét. Kikutattuk a környék vadgalamb és örvös galamb fészkeit. (Benéztünk Tóth néni pitvarába is, ahol két gyöngyi tojás gördült óvatosan a többi közé.) Fecskék és rigók is sorra kerültek, aztán a lapos nádirigói, szárcsái.

           Már magasan járt a nap, amikor visszatértünk egy sapkányi tojással. Az utca nagyfiúja, Csáki Ernő már korábban hírül vette a gyűjtést, s már várt bennünket. Egy lábossal a kezében fogadta a portyázókat. Elkezdődött a tojások feltörése. Amikor az utolsó is a lábosba került, Csáki néni fölénk hajolva még szívott egy jó nagyot a cigarettáján, s egy hosszabb krákogás után csak annyit mondott, elég lesz ez nektek. Vidd vissza a tyúktojást Ernő! Azzal már keverte is a lábos tartalmát. Sót hintett rá. Újra keverte. Mint az árnyék, követtük az egyre csak köhögő asszonyt a konyhába. Tágra nyílt szemmel bámultuk, hogy a sercegő zsíron miként alakul át a folyékony tojás − rántottává. Nyeltük a nyálunkat. Türelmetlenül vártuk a jó illatú étket, amit Csáki néni négyfelé osztott. Ő maga is megkóstolta. Ez jó, mondta. Vettünk egy-egy szelet kenyeret és villát az asztalról, és végre megízlelhettük munkánk gyümölcsét: a madárrántottát. Mitusék széttárt karral mondták, hogy Mari már rég elment tőlük. Még csak az hiányzik, hogy eltűnjön megint, villant át a fejemben a cseppet sem kívánt lehetőség. Na, indulhatok keresni.

Minden helyet körbejártam, de csak nem került elő. Végül nem volt mit tenni, elmondtam anyukának Mari eltűnését. Ő biciklire pattant, s erős fejhangon rikoltotta Mari nevét végig az utcában. Már biztos voltam abban, hogy ebből megint verés lesz. Szinte éreztem apu kérges tenyerét, amint pofon vág majd. De ekkor, mintha az égből pottyant volna oda, előttem állt a húgom. No, még ugyanabban a pillanatban csattant el egy pofon, de ez az ő szurtos arcán. Még magam is elcsodálkoztam a hirtelen támadt mozdulat miatt. Neki sem kellett több, óbégatni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. Erre én meg a grabancánál fogva hazatoloncoltam.