Elöljáró beszéd: az alábbi sorok értelmezését nagyban segítheti, ha az olvasó előzetesen átfutja egyszer csak megtörténik címmel publikált írásomat.  Ebben a jegyzetben egy elektronikus levélváltás anonimizált szövegét teszem közzé, amelynek tárgya a címben szereplő REPÜLÉS ÉS LÍRA. A levelezőpartner az alkotásaimat egészen bizonyosan legjobban ismerő és alighanem leginkább értő személy.

* * *

I.) Az „egyszer csak megtörténik” című szövegem kapcsán érkezett elektronikus levél szövege:

A vers számomra a repülésnek csak egy szűkebb területét mutatja meg. Több minden hiányzik. Alapvetően egy kicsivel több érzelem, mert inkább „gondolati” líra. De főként az „élmény” valamiféle megf ogalmazása. Tudom, hogy ez a legnehezebb, de ha valami, hát a költészet alkalmas erre. S bár képtelen lennék pontos magyarázatra, az sem egzakt, hogy egyszer csak megtörténik.

Ennek is bőven vannak előzményei, előzmény sora. Ez a repülés tényleg nagyon nehéz „téma”, de érdemes alaposan átgondolni, érlelni, majd egy megfelelően hangolt pillanatban papírra vetni. Gondolkozz rajta, próbálj „beleérezni” az öt érzékszerv szintjein, nemsokára
kikristályosodik ez is.

II.) A válaszlevél szövege:

Igen, tényleg nehéz téma a „repülés”.

Már ott kezdődik a probléma, hogy maga a szóhasználat(om) is pontatlan, egyfajta leegyszerűsítő megnevezése egy állapotnak, amelynek leírására igazából egy színtelen, szagtalan, csaknem tudományos kifejezés lenne alkalmas: módosult tudatállapot vagy – ha az agykontrollosok terminológiájához folyamodunk –, mélyebb (és mélységében magasabb) tudatszint.

Amikor az eddigiekben bármikor „repülésről” beszéltem (a legtöbbet és a legrészletesebben) Neked (vagy bárki másnak), akkor voltaképpen mindig jobb híján használtam ezt a szót ennek a „más állapotnak” (majdnem másállapotnak) a megnevezésére.

Az általad (is) forszírozott érzékek szintjén ennek az állapotnak nálam tulajdonképpen négy konkrétan azonosítható szimptómája volt (van).

1.) Általános „kihegyezettség” vagy más megközelítésben mind az öt (illetve ide számítva az intuíciót is, hat) érzék éles(ebb)re állított állapota/helyzete:

1.1.) pontosabb látás — HD-ban, nagy felbontásban és szuper 3D-ben látod a „világot”, vagyis sokkal több részletet érzékelsz látványszinten is + fokozott, „élénkebb” színérzékelés;

1.2.) élesebb hallás — a madárfüttytől a villamossín súrlódásáig (tied volt, most enyém a dallam / amit a villamos sír a kanyarban — Nagy László: Halállal élek, nem kenyérrel) vagy egy üvegpohár megpendüléséig;

1.3.) érzékenyebb szaglás — a kávé illatától a füvekéig és vizekéig meg persze a virágokéig – beleértve az amúgy szagtalanokat is –, sőt, olykor megesküdnél rá, hogy  a napfénynek is van illata;

1.4.) intenzívebb ízlelés — maradjunk az utolsó példánál: rájössz, hogy nemcsak Szabó István filmjének címe szerint van íze a napfénynek;

1.5.) „érzékibb” tapintás — ez utóbbi változás (volt) talán a leglátványosabb az én esetemben: különösen a háromujjas agykontrollos technika alkalmazásakor, de attól függetlenül is, mintha az ujjbegyeimbe költözött volna a világ: érintés nélküli tapintásérzet;

1.6.) és mindezek tetejébe az érzékek/érzetek egymásba játszása — lásd megint: a napfény íze és illata, a zene színe vagy egy kipattanó rügy dallama.

2.) Az intuíció hatodik érzék szintjére emelkedése — ezt talán nem szükséges részletesebben fejtegetnem.

3.) Az előzőektől és közülük is az általános kihegyezettségtől el nem választható, elsősorban érzelmi
felfokozottság — az intenzívebb gyönyörérzettől egészen az „objektív” tudat „normális” emocionális színezettségét jóval meghaladó érzelmi befolyásoltságáig, a „boldog vagyok” tartós érzetéig, sőt tudatáig, amelynek egyetlen beazonosítható oka és magyarázata a puszta „vagyok” és „leszek”, netán „örökké leszek”.

4.) A módosult tudatállapot, a más állapot, sőt másállapot tudati tükröződése az önreflexió szintjén: megemeltség-élmény, „jó vagyok”-élmény, egységélmény, rezonálás/együttrezgés, „van Isten”-élmény (bárki és bármilyen is legyen ő), „a teremtésnek célja van velem”-élmény, „fontos vagyok”-élmény (stb.).

Az inkriminált szövegem ebből a négyesből csak a negyedik komponens felszínét kapargatta, és újabb változatában is ugyanezt az elemet próbálta tőle(m) telhetően valamivel megfoghatóbbá, átérezhetőbbé tenni.

Ha mindebből és a realizálódott szövegből arra a következtetésre jutsz, hogy a könnyebb ellenállás irányába próbáltam menni azzal, hogy éppen a legkevésbé megfoghatóval, a tudati tükröződéssel, az önreflexióval bíbelődtem a sokkal megfoghatóbb érzékszervi élmények/érzetek helyett, nem igazán tudok ellenvetést tenni, legfeljebb magyarázatokkal, de lehet, hogy csak kifogásokkal szolgálhatok.

Megemeltség-élménye – más megközelítésben katarzis-élménye – a vele járó szimptómákkal („jó vagyok” / „Egy vagyok” [vele, velük, mindenkivel, az egész univerzummal], „együtt rezgek”, „fontos vagyok” stb.) többé-kevésbé mindenkinek volt, akár egy jó vers, regény, színházi előadás, de akár egy tulajdonképpen meglehetősen giccses film kapcsán is.

Ha megpendítek egy húrt, amely ezt az élményt próbálja előhívni az illetőben, és még valamennyi magyarázattal is (legyen bár mégoly sovány) megpróbálok előhozakodni számára erről a „jelenségről”, a maga szintjén egy húron tud pendülni velem, elő tudom hívni az ő katarzis-emlékeit/-élményeit/-érzeteit. Ha pedig ennél mélyebben érintett az ügyben, vagyis megérintette a „repülés” valamilyen egyéb formában is, akkor ennyi húrpengetés is elég lehet a számára, hogy venni tudja a lapot, és sejdítse/kapiskálja, hogy itt többről/másról is szó van, mint pusztán katarzis-élményről. Ha ellenben kihegyezettségről, a napfény illatáról és ízéről (mi az izéről?!), a zene színéről, a kipattanó rügy dallamáról kezdek versben értekezni olyasvalakiknek (az emberek többségének), akik még sosem találkoztak ilyesmivel (és közülük a hátralévő életükben is csak igen kevesek fognak [mert olyan szerencsések, hogy „egyszer csak megtörténik” velük]), az lila köd lesz a számukra: blöff, valóságtól, Istentől-embertől elrugaszkodott hablaty.

Nem a „költői” vagy pláne „értelmiségi” hitelességem elvesztésének kockázata tart vissza az érzékszervi élmények és érzetek kapargatásától (van már mögöttem annyi szöveg, hogy öntelten azt merjem feltételezni, ezek egy balul sikerült próbálkozás dacára is a hitelességem fedezetéül szolgálnának), sokkal inkább az, hogy az „értetlenek” elől elzárhatom azt a meglévő esélyüket, is hogy az egészből a számukra megérthetőt felfogják, és egyszer s mindenkorra elidegeníthetem őket a „témától”.

Egyébként egyre határozottabb meggyőződésem, hogy ami par excellence, önmagában (a „költő” nélkül is) költészet – és mi más is lenne a napfény íze vagy a zene színe, ha nem primer költészet  –, abból csak kivételes esetekben, a legmódosultabb, legmásabb (tudat)állapotban, sőt „másállapotban” lehet verset, lírát csinálni, pláne jót — azon a „költői” feldolgozás gyakran csak rontani tud, mert csak elvétve képes visszaadni azt a sokszínűséget, komplexitást, ami a legegyszerűbb módon realizálódott formájukban is megvan.

Prózában is csak a (z „ezoterikus”) tanulmányt, esetleg esszét tartom elképzelhetőnek — ám kérdés, hogy azoknak, akiknek szerencséjük volt megtapasztalni ezeket a dolgokat, egyáltalán szükségük lenne-e ilyesmire (különösen Hamvas után!), lenne-e bármi hasznuk belőle; azok esetében pedig, akiktől ez az egész (jobb esetben ma még) idegen, lenne-e egyáltalán értelme. És még ha mindkét kérdésre igen is a válasz, bizonyos vagyok benne, hogy erre vannak nálam hivatottabbak, akik amellett, hogy maguk is átéltek ilyesmit, képzettségük, szakmájuk révén nálamnál sokkal pontosabban tudják elmagyarázni, megértetni a jelenségkör lényegét.