-Hazatérek nemsokára.
Így búcsúzott a fiú anyjától és testvéreitől.
Milyen szép tavasz volt, az égen egy felső se. Az anya sokáig nézett utána, mintha el akarná kísérni. Aztán már csak a távoli fasort nézte.
Nemsokára hazatér. Talán egy hónap, vagy kettő. Talán egy félév. Még csak pár perce ment el.
Az asszony visszaül a rokkához, megszokott munkájához. Forog a kerék, pörög az orsó, elszántan sodorja ujjaival a fonalat. Hogy lesz ezután? A fia volt egyetlen segítsége. Az apja már csak egy fénykép. Valahol messze pihen. Nyugodjon már le a nap. Akkor ők is pihennek. Éjszaka a gyerekek se éhesek. Éjszaka az ellenség is alszik. Másnap jobb lesz. Siess idő.
Reggel szövőszékhez ül. Csattogjon a fa, gyarapodjanak a sorok, mint fehér papíron a betűk, hömpölyögjenek a vásznak, amibe kenyeret takarnak, amibe arcot törülnek. Siess idő. Jaj ki vet neki ágyat, ki eteti?
A hetedik nap a tehenek nem adnak tejet, a sovány föld nem ad krumplit, vállára veszi az eladnivalót, hogy ételt hozhasson a kicsiknek. Mire hazaér, megint alkonyodik. Bárcsak át lehetne aludni az éveket. A gyerekek karikáznak az udvaron. Forog a kerék, fel az égig, s ragyog, mint a hold. Talán ő is felnéz most, kinek árok az otthona, se anyja, se apja, neve sincsen. Gondolni kell rá szüntelen, el ne vesszen. Siess idő. Esténként újra pörgeti a rokkát, a végtelen fonalat. Már egy év is eltelt, s vele még sok száz. Jönnek a levelek a frontról. Csak tőle nem jön semmi. Talán fogságba esett, azért nem írhat. Talán megsebesült, azért nem írhat. Talán a határok miatt nem jöhet, de egyszer majd megnyitják a sorompókat. Siess idő.
A gyerekek nőnek, a vásznakkal együtt. Anyjuk pörgeti az orsót, hajtja a rokkát. Egyszercsak megáll a kerék, elnémul a kattogás. Valaki felrikoltott az utcán: vége a háborúnak!
Kiáll ő is a kapuba, nézi a hazatérőket. Az ott virággal jön, az meg mankóval biceg. Fáradtak, de hazajöttek. A fia nem jött. Talán majd holnap, egy másik vonattal.
Siess idő. Teljenek a napok, menjenek tova az üres vonatok.
Forog a kerék. Pereg a filmszalag. A lányok moziba viszik a mamát, hadd lásson csodát. Híradó a békéről. Fontos emberek találkozója, ünneplés. Katonák integetnek a vonaton. Egyik se az ő fia. De mintha mindegyik ő lenne. Mosolyognak, és soha nem térnek haza a filmvászonról. Siess idő. Teljenek az évek. Süllyedjen a múltba minden szörnyűség. A beteg gyógyuljon meg, a rab szabaduljon, az eltévedt találjon haza.
Forog a kerék, kattog a varrógép, készül a lányok kelengyéje. Egy év múlva már kis réklit varr. Mint réges-rég, újszülött fiának. Bárcsak visszafordíthatná a föld tengelyét.
Forog a kerék, babakocsit tol a mama a szürke ég alatt. Első unoka. Ő vigyáz rá, közben kémleli az utat. Ősz van, de a gyerekkacaj tova sodorja a száraz leveleket. Siess idő, hadd nőjön az unoka. Talán olyan lesz, mint az elveszett fia.
Pereg a film, már hangja is van. Mégsem lehet érteni. Egy őrült harsog a mikrofonba, ezrek hallgatják nagy üdvrivalgással. Repülők süvítenek a moziterem égboltján. Gyakorlatoznak. Háború készül.
A bombákkal teli repülők le fognak jönni a filmvászonról, hogy végigsöpörjenek a városokon. Ők is menekülnek, árkokba, pincékbe, dunyhákkal, edényekkel, menteni, amit lehet. Forog a kerék. Embereket terelnek marhavagonokba, sikolt a kerék, fut az idő.
A mama nem fon már és nem sző. Csak kézzel stoppol néha. A szétszaggatott élet rongydarabjait. Közben nézi az utat. S alig hallja, ahogy kiabál valaki az utcán: vége a háborúnak!
Forog a kerék. Az unoka motorral jár. Zajos a ház is, harsog a rádió. A mama úgyse hallja. Még mindig az utat nézi, ahol az unoka elrobog, majd visszarobog, száll a por, amiből lettünk, s leszünk-e még valaha? Milyen szép tavasz van, az égen egy felhő se.
Egy nap, mikor már senki se várta, visszatért a katona. A házat alig ismerte meg. Száz év telt el azóta. Nagyot sóhajtott, s bekopogott.
Az ajtó kinyílt, ő pedig zavart mosollyal csak ennyit mondott:
-Hát, megjöttem végre.
A negyven, ötvenéves utódok ámulva nézték a több, mint száz esztendős fiatal katonát. Lesegítették róla nehéz kabátját, hellyel kínálták. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt, nagyon éhes. A háziasszony megterített, mikróban felmelegítette az ételt. Aranyló húsleves gőzölgött az asztalon. A vendég arca is megszínesedett, a porcelánok csilingelése felvidította. Édesanyja főzött neki ilyet utoljára. Mohón vitte szájához a kanalat, de a jó illatú levesnek piszkos hólé íze volt. Megszokta már ezt az ízt, most mégis elszomorodott. Csak nézte, ahogy zajos étvággyal esznek.
Jókedvűek voltak, kérdezősködtek: Merre járt a hosszú évek alatt? Milyen érdekes dolgokat látott? Régi újságokat szedtek elő. Képek lerombolt városokról, újjáépült városokról, hatvanas évek, beatnemzedék, holdraszállás, slágerlisták, filmcsillagok. Látta az utakon a modern autókat? Látott már számítógépet? Látta a csillogó bevásárlóközpontokat?
A rázúduló szavak és képek egybefolytak. Megszólalni alig tudott.
Nem, nem látott ő ezekből semmit. Amerre járt, csak végtelen hómezők voltak, nem hitte, hogy hazaér valaha.
Fejét búsan lehajtotta, azt hitték álmos. Vetettek is neki puha, kényelmes ágyat.
De nem akart pihenni újra magára vette nehéz kabátját.
Nem maradhat. Édesanyja várja a jó ebéddel. Meg várja őt egy lány is, akit eljegyzett. Ha meglesz az esküvő, házat építenek. Gyerekeik lesznek. Talán majd unokák is. Igen, akkor pihenhet végre.
Elkísérték az ajtóig, aztán sokáig nézték, hogy tűnik el alakja a végtelen hómezőkön. Csak utána eszméltek rá, hogy itt már évek óta nem esett hó. Pedig milyen jó lenne a vetésnek.
