Korai híradó

Harminchat fokos házban élek mindig.
Harminchatszor dugtam már e házban
Volt szőke, barna és melírozott
(kit lenge, könnyű ősz, anno hozott)
voltak szerelmek és utánuk hisztik
volt vacsora s krumpli a vacsorában
volt orrba-szájba vallomás
melyekről nem tud senki más
csak én.

És itt fekszem a házam fenekén.
De nélküled, mert eltörött az árboc.
S te rajta voltál épp, mikor történt
S mert nem tűrted a szülői önkényt
Direkt fúltál halált a lágy tengerbe.

Hát hízelegj te szélhámos cemende.
Mosolyogj rám a fényképekről vissza
Amíg a lepedő szerelmem issza.

*

Tudom, hogy voltál, emlékszem terád
A másvilági, árnyékolt kokottra
A szombat estékre a fülledt házban
Harminchat nő közül csak tőled forrt a
Víz a kádban s tőled lett ebéd.

És ma is éppen szombat esti láz van.  

*

tehát kajáltunk, beszélgettünk minden
az éj csak folyt. És elolvadt az isten
hogy mi együtt mily teljesek vagyunk
felém hajoltál, hazug szenvedés
bujkált szemedben, babráltál velem
már nem csak a lélek volt meztelen
fül, nyak, mell, has, lenn és
elszakadt a lepedő alattunk.

(A kocka bizonyos, hogy fordult egyet
A szűz virág a képzelettel játszott
Bujócskázott és kergette az álmot)

Szemébe néztem, magamnak tükörbe
Kis teste csak vacogott hangtalan
A mámor fogta körbe
(Általam)

*

és itt ülök most éjbe font karokkal
bizony, gyermekké tett az elfojtás
a ház az egykori harmichatokkal
fűti lelkem és emlékeket ás.

bizony már tényleg üres a hajó
S elviselem hogy nincs alattam ő
És nincs ebéd, se víz és még golyó
Miatt sem lesz kemény a lepedő
és tükröm sincs, hogy magamat csodáljam
mert hitegetett, megvert a cigány
s most én vagyok a hisztis királylány
ki elvesztettem önmagamat árván
a margószéli rengetegbe zárván
s csuklóm iránt sem érzek már vágyat
én, a versbe vágyódó vadállat.

S ha eltemet, ki eltemet
Testem helyett,
A lelkemet
Temesse föld alá

*

szerelmünk hiányos kifestőkönyv
nyomai lerágott ceruzavégek
s ugyan nem áztatja se nedv, se könny
én akkor is a teste nélkül élek

néha tótágast áll az unalom
bennem és felszínre festem a nőt
és róla, érte, belé száll dalom
és megtalál a kép és én is őt

s nem érdekel, hogy ostoba vagyok
s hogy az árnyék, a túlmesélt kokott
(ki lepedőmről szerelmet lopott)
megcsalt.

Valamiért el kell fogadni, ha
meghalt.

S visszanézek, mert az utolsó órán
Lefolytam még egyszer a kedves torkán

Utolsó szombat, ez még megfogott
De jön majd más, hogy az is elszívja
Az etetőt s a harminchat fokot






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.