Kávéfolt

     Kávéfoltos lett a fényképed,
     pedig én sosem iszom kávét:
     pakoláskor rossz helyre tévedt
     és végül Ő lett az alátét.

     Szerettem elmerengni mindig,
     hogy a bőröd olyan hófehér
     szinte, mint a finom, kicsiny ing
     ott Rajtad. De ez most már mit ér?

     Üde s tiszta voltál, mint lényed.
     Jó volt órákig nézegetni.
     S e kávébarna fehérséget,
     tudom, nem fogom így szeretni.

     (Csoportfénykép volt. Te középtájt
     álltál, és a kép baloldalán
     én is látszom, de a folt nem fájt,
     hogy engem is ért, egyáltalán.)

     Féltve hordozgattam magammal,
     s mindig életre keltél Rajta:
     Társam volt, s most csak az vigasztal,
     hogy egy fotónak nincs fájdalma;

     hogy a sötét táska fenekén
     nem tudtad, hogy zúdul épp Neked
     az a tűzforró, fekete rém,
     s öli le Rólad a lényeget.

     Mondd, fentről kapott váratlanul
     Hajadba, hogy aztán blúz alatt
     bemarjon Kebledbe és alul
     tetőzze elképzelt kínodat?

     Vagy nyaldosni kezdte talp felől
     lecövekelt Tested máglyaként,
     és minden fehéret eltörölt
     előbb s csak végül szép Arcodét?

     Most barna vagy, fakó: e szép nap
     az ítélet végrehajtatott.
     De hó-, sőt blúz-, sőt bőrfehér lap
     volt, Te Fénykép-lány, bűnlajstromod!


2002. augusztus 4.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.