Utószezon


Sárgul a kajszifa, hullatja halott levelét.
Sárga levélre esőt hullat az ég, napokig
tartó, őszi esőt. Földre borulnak a völgy
kósza lidércei, lángtestük fénye hunyó
csillagként fakul. Elvész a bolyongani kész,
tegnapi tűz, a csibészes láz, és üresebb,
mind üresebb - odakinn és idebenn - a világ
sok kis zegzuga. Másoknak más baja van,
máshol más a tünet. Foszló kéreg alá
bújok, kérgem alá bújok, kérgesedem.
Nem meditálok. Az álmoknak sincs igazuk
már. Infantilis érvekkel törve beszél,
hogyha beszél a magamfajta - tudod, Habakuk.
Józan idők ezek. Azt hisszük, amit hihetünk.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi, 2005. márc