A Vad Varázs erdejében

A hajnali köd,
Méla áhítat.
A harmatos fűben fürge manó matat.
A lombok között egy tündércsapat repül,
Az ébredő bokron egy pók hálója feszül.

A napfény szétterül a fák lombja fölött,
A tündérek táncolnak a virágok között.
Faunok ébrednek a fák belsejében,
Dévák úsznak lassan a tavak mélységében.

Az erdei úton egy néma ember halad,
Lágy lelke megroppant, teste fáradt anyag.
Leül egy fa alá szíve terheivel,
A vad varázs népe feszülten figyel.

Síp szólal halkan, egy faun lágyan játszik,
Az ember meghallja, s lelke már nem fázik.
Szívébe költözik a varázsos zene,
S álomba ringatja, lecsukódik szeme.

A tündérek leszállnak, megnézik maguknak,
Varázspor csillan meg napszínű hajukban.
Leveleket hoznak, lassan betakarják,
A sivító manókat mind elzavarják.

Megnyúlik lustán a déli nap árnya,
A tisztáson mintha egy kentaur állna.
Beleszagol mélyen az illatos légbe,
S elvágtázik gyorsan az erdő sűrűjébe.

Lángok ébrednek a fénylő délutánban,
A faun sípjával az erdő dalát játssza.
Hajlongó nárciszok táncolnak előtte,
Különös hangulat támad belőle.

S eljő az est, lágy illatorgiában,
Kóbor lelkek kelnek a homályban.
Bolyongó szívük nem lel nyugalomra,
Kísértetként járnak a varázsos vadonban.

Ki itt ha belépsz, nyisd ki majd szemed,
Láss meg majd mindent, ne légy lélektelen.
Add át üdvözletem a Vad Varázs népének,
S legyél hirnöke a béke idejének.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.