A szekrényajtó

azt suttogtad a sok,
szelíd, apró, plüssvadállatod között,
szobádban, melynek egyetlen ajtaja  
elé szekrényt toltatok,

hogy finom, ezüstös hangot hallasz,
az ezüstös hang gazdája pedig
azt felelte erre, ő nagyon meglepődne,
és egyben örülne annak, ha mindez igaz is lenne,
s, hogy így, vagy úgy:
jólesik neki,
az is, hogy szeretik,
és azt is mondta még, hogy szeret
téged, meg hogy milyen rossz, hogy
örökké hiányzol neki, és nagyon.

Elköszöntetek egymástól azután és
puha pizsamádban aztán a
simogató, jéghideg ágyneműkbe bújtál.

Aludtál már, mikor a szekrényajtó kinyílt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.