A felsõbbrendû ember

Pompás beosztást kaptam mára:
a gyilkos kőtörés helyett
virágok közt, a domboldalban
egész nap kertészkedhetek.

Itt állok hát, s rögtön megértem,
amit nem tudtam soha még:
hogy tizenkét órát kapálni
langyos napfényben: semmiség.

Szegfűk közt én, a rózsabokrok
mellett Sárospataki György
professzor dolgozik. A dombon
csoportban ácsorog a törzs:

táborparancsnok, bányamester,
meg négy altiszt. Mind ideges.
Vendéget várnak. Dzsip fordul be,
s kiszáll egy szovjet ezredes.

Kerek fejű, kissé már őszes,
gyorsan mozgó és nagy darab
orosz. A túróscsusza-képű
sofőr a volánnál marad,

s kiköp. Az ávósok nem tudják:
hányszor s hogy tisztelegjenek
a földre szállott, felsőbbrendű
embernek. De az ezredes

nem kíváncsi a fogadásra,
csak tányérsapkáján pöccint
egyet, és szalad le a lejtőn.
Az ávósok utána mind.

A ruszki Sárospatakihoz
siet és nyújtja a kezét:
– Jónapot! Újból rózsacsokrot
akarok! – Magyarul beszél,

és jól. Mögötte a hat ávós
topog, figyel, izzad, liheg:
hogy szolgálhatnák a vendéget?
Csak Sárospataki hideg:

Mohi! Mohács! Gályarab ősök!
Kazamaták! Habsburg bitók!
– Vegyesen? – kérdi. – Úgy, mint mindig?
– Vegyes rózsákat. Két kilót.

– Marhák! – Most végre elemében
a táborparancsnok s fehér
a dühtől. – Mindig elfelejtik!
Nyomás a konyhamérlegért!

A professzor a rózsát vágja.
Hogy mit gondol, nem tudni, csak
szép hernyóbajsza rezdül olykor,
mint Móricz Zsiga bácsinak.

Szemköztről a kőbánya jajgat,
sivít. A lencsefőzelék
bűzét hozza a rabkonyháról
a nyári szél. A völgyben két

csontváz vánszorog el a lajttal.
Hat vállon hoznak valakit.
A ruszki csupa derű. Szétnéz:
ez már az ő világa itt.

Futásban jön a konyhamérleg.
Sztálin! Franklin D. Roosevelt!
Ilyen a felsőbbrendű ember
s a rózsa-rózsa-rózsakert.


(Recsk, 1951)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.