Fuldoklom
LIDIK ÉVA
Fuldoklom
Az úgy történt, hogy be, vagy inkább kikattantam, szóval ledobtam az ékszíjat, besokalltam.
2005. október 18-án kerültem be a pszichiátriára. Önként jelentkeztem, hogy se-gítsenek, mert nem akarok beledögleni még ebbe az egészbe.
Ez az iromány arról szól, hogy mi történt velem ott bent. Azt is tükrözi, hogy miképpen ment végbe a gyógyulásom. Meg azt is, hogy milyen az élet egy pszichi-átrián, úgy natúran a mindennapokban az én saját, különc stílusomban.
Sok érdekes és értékes emberrel ismerkedtem meg. Megtanultam tisztelni az életet – minden örömével, buktatójával együtt.
Az itt szereplő személyek valósak, de nevük nem mindig azonos az eredetivel. Ha mégis hasonlóság lenne felfedezhető – stb. bla-bla-bla –, az csupán a véletlen műve (ami ugye nincs).
Miért jó a pszichiátrián lenni? Mert senkinek sem tűnik fel, ha az udvaron fenn-hangon énekled az Ohio folyó partjánt, vagy az elhagyatott sportpályán magadban kézilabdázol labda és kapu nélkül. Itt megtehetsz olyasmit is, amit eddig szerettél volna, de a kinti „normális” életben nem mertél, mert attól féltél, mit szólnak majd a többiek.
Meg az is jó duma, amikor a nővér osztályátadáskor azt mondja, hogy a mai napja tiszta diliház volt. Ha-ha-ha…
Amikor barátaim idehoztak és megláttam, hogyan vonulnak a geriátria újoncai a folyosón libasorban, fehér frottír egyenköntösben, nem igazán sprinter tempóban, üres tekintettel, akkor azt gondoltam magamban, hogy, ha nem kötöznek az ágy-hoz, én itt nem bírok megmaradni, belepusztulok.
Aztán mégis túléltem, itt vagyok közöttük. Már én is ugyanúgy várom a kaja, meg a gyógyszerosztás idejét, mint ők. Már tudom, kinek, hol van a helye, mikor lehet bekapcsolni a tévét, megnézem a faliórát, betartom a napi sétaidőmet, ha esik, ha süt a nap, akkor is. Az elején talán másfél napig nem gondoltam volna, hogy olyan leszek, mint a többiek, de mindent ki lehet és ki is kell bírni magamért és azokért akik szeretnek és számítanak rám.
Kaptam egy külön bejáratú pszichiátert is! Hogy milyen? Tök szimpi. Úgy ve-lem egykorú csaj. Na jó, kicsit idősebb.
Első találkozásunkkor bevitt a vizsgálóba, kényelmesen leült velem szemben, papírral és tollal a kezében, és arra kért, hogy meséljek magamról. Csak úgy, ha-nyagul. Nézett a szemembe lazán. Nem ám azt firtatta, hogy mi a panaszom, fáj e valahol, meg miért vagyok itt. Semmi sietség, sürgetés, áradt belőle a nyugalom. Csak ennyi. Meséljek. Na, igen. Egy frászt. Ilyen lelki állapotban mit mondjak neki? „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet…” – gondoltam.
Aztán hadarva összefüggéstelenül belekezdtem a nagy zagyvaságomba, mi-közben nyirkos kezeimet tördeltem, görcsösen a szék alá húztam keresztbe kulcsolt lábaimat. Szakadt rólam a verejték. Ő meg csak nézett zavaróan szelíden, s ritkán kérdezett bele a mondókámba. Amikor látta, hogy befejeztem, az mondta, hogy OK, megcsináljuk. Először baromi szar lesz testileg-lelkileg, ezért a napom nagy részét az osztályon kell töltenem. Ha elmegyek valahová, azt jelentsem be, mert azt szeretné, hogy szem előtt legyek, ha mégis valami gikszer lenne (mondjuk a szesz elvonása miatti görcsroham), be tudjanak avatkozni, mert a szállásom nem itt lesz.
Az orvosi rész után a nővér vett pártfogásába. Elmondta, amiket illik tudni egy elmegyógyintézetben, amiket kötelező betartani, és amiket nem árt, ha megfogad az ember, vagyis az ápolt. Saját érdekemben adjam le az értékeimet, amit leltárba vesznek, és biztonságos helyre zárják. Ha valamire szükségem van, akkor nyugod-tan kérjek, mondjuk pénzt, és ne érezzem úgy, hogy ez megalázó. Mindjárt el is mondta, hogy erre azért van szükség, mert, ha megneszelik, hogy van lóvéd, nem szállnak le rólad a kéregetők (lejmolósak), vagy egyszerűen lenyúlják és nemcsak a zsét, hanem a személyes tárgyaidat is.
Így aztán megszabadultam az egyetlen ötezresemtől, bankkártyáimtól, minden-féle személyazonosító iratomtól, telefontöltőmtől. A mobilt azonban nem adtam, de gyári számát annak is felírták. Fő a precízség, amit nem is bántam. Tisztára mezte-lennek éreztem magam.
Na, leltár rendben, dokumentáció rendben, még ott a kezelőben átöltözni vala-milyen kórháziasabb cuccba. Mondjuk: melegítő, póló, sportcipő. Amíg ezeket intéztem, addig a főorvosnő lezsírozta a szobámat egy másik épületben, mert ott is voltak kórtermei. Barátaim kíséretében elzarándokoltam a kijelölt objektumba, amit még megtaláltunk, de a szobát már annál nehezebben. Mondjuk, nem is mi lettünk volna, ha simán megy. A III-as épület kb. két percre van az I-estől, szép füves par-kon keresztül vezet az út közöttük. Az ottani nővér elvezetett a szobáig, amin az a felirat állt, hogy elkülönítő. Öcsém, hát ennyire veszélyes lennék! Azért nem volt olyan szörnyű. A kis előtérből nyílt két darab kétágyas szoba, mindegyikben külön WC, zuhanyzó. Tiszta Hilton. Az enyémben a másik ágy üres volt, a szobatársat kis időre hazavitték a gyerekei, így élvezhettem, vagy szenvedhettem a magány vará-zsát. Erre mondta a főorvosnőm, hogy itt már sok neves személyt „elrejtettek” rajtam kívül. Ekkor neveztem el a helyet VIP-nek. Most már stimm ugye? Ja, mert főleg, hogy kulcsot is adtak hozzá. Nyugis hely, de ritkán tartózkodom itt, csak néha pihenek le délután, meg este jövök ide aludni, amúgy az I-esen tartózkodom, vagy bóklászom az intézet parkjában.
A kaja egészen elfogadható, még ehető is, de a teától már toxikózist kapok, mert mindig azt adnak folyadék gyanánt. Naná, hiszen sört nem lehet.
Legutóbb spenót volt ebédre, amivel engem a világból lehetne kizavarni, de annyira éhes voltam, hogy megettem. Kanalaztam, kanalaztam – nem érezve az ízét. Csak arra gondoltam, hogy ezzel is tele lesz a gyomrom, megszűnik az éhsé-gem. Mondtam is a főnővér barátnőmnek, hogy akaratilag már jó úton vagyok, mert csecsemő korom óta most eszem meg életemben másodszor a spenótot. Ez érdekes, mert mindig válság helyzetben. Első esetben, amikor felvételizni készül-tem a főiskolára. Pont a balesetin ettem meg, amikor is egy rosszul irányzott vasvil-laszúrástól staphyllococcus fertőzést kaptam.
A főnővér nevetve megdicsért, ami nekem olyan jólesett, mint egy dedósnak.
Na, a vizsgálatok. Rögtön érkezésem napján, délután közlik velem, hogy irány a nőgyógyászat. Aggódva mondtam, hogy rohadtul büdös vagyok az utazástól, sze-retnék megtisztálkodni előtte. Nem, most azonnal menjek, mert várnak. Megkeres-tem hát az egyetlen nőgyógyászati rendelést – ami, mint később kiderült, seperc alatt ultrahangos vizsgálóvá változtatható – leültem, és vártam. Vártam, vártam. Akasztják a hóhért szindróma. Szólítanak. A francba. Mondom a dokinak, hogy mi az ábra. Aztán nagy meglepi, mert még ő kér tőlem elnézést, hogy nem tudja elvé-gezni a vizsgálatot, mert elfogyott a citológiai mintavételi eszköz. Bang, kő a szí-vemről! Megköszönöm neki, hogy nem vizsgált meg.
Aztán másnap reggel éhgyomorra vérvétel, hasi ultrahang, mellkas röntgen. Éhgyomorra! Ha! Átizzadt, álmatlan, agyjárós, gyűrött éjszaka után. Hát, mit ne mondjak, nem élveztem el a gyönyörtől. De ha már ott voltam az ultrahangon, akkor EKG, kardiológia, azután a röntgen.
Holnap szombat. Kimenőt kaptam, meg vasárnapra is. Úgy volt, hogy hazame-gyek, de erre a rövid időre felesleges, csak szívszaggatóbb lenne a visszaút és nem is biztos, hogy visszajönnék. Na, szóval holnap elmegyek shoppingolni. A vasár-napot még nem tudom. A nővérek előtte adnak „menetlevelet”, szóval kilépőt, amit a doki ír alá. Azért kell bevásárolni, mert hétfőn átraknak a rehabilitációra, és onnan nem engednek ki hosszabb távra, két hétig.
Ja, volt itt az Orsi, akivel már a múltkor is dumáltam. Ő már a második hetét húzza. Szintén depis. Most a főorvos csajszihoz jött „beszélőre”. Vele konzultáltam, hogy milyen a rehab, mire számíthatok. Amit elmondott, nem hangzott valami biztatónak, de ez nekem most egy túlélési valóságshow. (Most alig tudok írni, mert kirajzottak körém a dementácskák, meg ez a rohadt toll is kifogyott. Hogy a franc-ba lehet így koncentrálni?!) Kunyiztam tollat. Itt van Gizi néni, aki 94 évesen is úgy fújja a cigifüstöt, mint a gyárkémény.
Már megint megnéztem a faliórát. Ajaj. Valaki azért hívhatna a mobilon. Az ápoltak állandóan üldözik valamelyik orvost, akik természetesen mindig elhajtják szegényeket egy másik orvoshoz. Tiszta ördögi kör.
Néha beesik valami újabb arc. Valami érdekes, mert már unom a mamikat, meg a papikat.
Most jött egy magas, szőke bige. Lehet olyan húsz körüli. Tisztára normálisnak látszik. Azt hinnénk, hogy csak szakmai gyakorlatra jött, de átöltözik kórházi háló-ingbe meg köntösbe, és itt fog aludni az I-en. Tiszta őrület. Nos igen, néha nem lehet megkülönböztetni, hogy ki az ápolt és ki az itt dolgozó. Mondjuk, gyakran van az, hogy az ápoltak közül kerülnek ki a dolgozók is. Nem rossz mi?
A múltkor meg egy állatira deliráló fazont hozott a mentő, tök lepukkanva. Ő tényleg idevaló volt.
Vele hoztak egy fiatal nagyon menő srácot is. Az felvette a kórházi mundért, majd bevonult a szobájába, ahonnan hamarosan kijött bagózni. Egymás után szívta a cigarettákat, 5-öt, 6-ot is. Majd ismét a szobájába ment, ahol tíz percnél nem tar-tózkodott tovább – ismét kint volt cigizni. Közben egy árva mukkot sem szólt. Csak egyetlen napig volt itt vendég, utána valahová elvitték, de az intézet területén nem találkoztam vele. Olyan narkós-félének néztem, a módosabbak közül. Szóval, aki nem ragasztózik vagy ilyesmi, hanem keményebben utazik.
Na ja, most jut eszembe, hogy még nem is írtam az elvonási tünetekről, pedig érdekes (már akinek).
Nos, az maga a pokol. Reszketsz minden porcikádban; fázol és meleged van egyszerre; ömlik rólad a hideg veríték. Próbálsz úgy viselkedni, ami nem kis ener-giát emészt föl, hogy ne vegyék észre rajtad. Habár a szakértő szemet nem tudod becsapni, mert az elfojtott remegés közben kilöttyinted a teádat, megzizzen kezed-ben az újság lapja. Éhes vagy, de már a kaja látványától is rád jön a hányinger, ha mégis lenyelsz néhány falatot, a gyomrod olyan hánykolódásba kezd, hogy rögtön be kell fejezned a tápolást. Veszettül szomjas vagy, iszol is mint az állat, azonban pisálni alig tudsz, az is kevés és koncentrált a folyadékvesztéstől, amit izzadással, meg az izommunka miatti lihegéssel járó fokozott párologtatással veszítesz.
Reggelre az átvergődött, rémálmokkal (ha egyáltalán alvásnak nevezhető) teli éjszaka után saját levedben fürdesz, úgyhogy kár is zuhanyozni. Vérnyomásod az egekben, a szíved meg szalad, mint az olimpiai sprinter, hogy aztán kiugorjon égő szemgolyódon. Már csak hab a tortán, amikor inogó alsó végtagokon ezredszer mész a budira székletet üríteni, mely a végére elveszíti abbéli formáját. A gyógy-szer, amit adnak, baromi kevés. Amikor megemlítem a doki csajnak, hogy nem lehetne-e megemelni az adagot, mert piszkosul szarul vagyok, azt feleli, nem, hi-szen azért vagyok itt, hogy szenvedjek, ő majd vigyáz rám, mert ő meg azért van itt. Különben is ki lehet, és ki is kell bírnom ezt a két-három napot, mert ugye ab-ban egyeztünk meg, hogy megcsináljuk. Látjátok, ezt csípem benne, mert olyan piszok „kedves” tud lenni. Ja, csak hadd szenvedjek, főljek saját levemben, mert megérdemlem, mint a testápolót. Mert ez a bige valahogy érti a dolgát. Tudja azt, ha most emelné a gyógyszeradagot, szépen alukálva átvészelném ezt a borzadályt, de azt elfelejteném, és jönne az újabb problémamegoldó ivászat, de ezt NEM FE-LEJTEM EL!!! Így a mocsár peremétől arrébb lehet kúszni a biztonságosabb, szilárd talajú szárazföldre, még mielőtt elnyelne a posvány, és semmilyen kéz sem nyúlna már utánad, hogy onnan kihúzzon. Nem akarok ott egyedül megrohadni 42 éve-sen. „Lenni, vagy nem lenni...” Döntöttem, ÉLNI AKAROK! Köszi, drága főorvos-nő!
Más. Amikor olyan ramatyul voltam, még a cigaretta füstjétől is rám jött a há-nyinger, nem, hogy rágyújtsak. Brrr. Attól is lehet, hogy itt az ápoltak nem szívnak valami márkás cigiket, mert, az sokba kerül, így marad az olcsó bagó, amit sokan maguk sodornak. Számomra iszonyúan büdös. Elregélem a pszichiáteremnek, hogy mi a stájsz. Amire azt a választ kaptam, hogy majd, ha jó passzban leszek, testileg meg lelkileg, lehet, hogy rá fogok gyújtani. Ha úgy érzem, miért ne tehet-ném, ha ez nekem örömet okoz. Ezt még majd meglátjuk, de most még eléggé távo-linak tűnik.
Orsi azt is csacsogta, hogy klassz programok vannak a rehabon, meg a benti pa-siszerű képződményekkel nem sokra megy az ember leánya, mert nagyon lerob-bantak, meg szedálva vannak becsülettel. Pedig a kinti csajok mindig azzal húznak, ha felhívnak, hogy összeszedtem-e már valami jó manust. Ha ez így megy, bevarra-tom magam ott alul.
(Közben itt a III-on olyan ordítás közepette regulázzák a csóri gerókat, mintha tengerészgyalogos kiképzésen lennének.)
Délután fél öt. Most veszem észre, hogy megközelítőleg időpontot írok. Fejlő-dés. A hegyek didergős ködzubbonyt vettek magukra, mert nem szeretik az őszi eső seszínű nyáladzását. Az öregek összebalhéztak valami piszlicsáré ügyön. A III-ban nem tudtam ejtőzni, mert az egyik őrült zenét szolgáltatott a folyosón – még-hozzá hangszóróból – állati hangosan, mire egy másik hibás artikulálatlan hangon próbálta a dalt utána énekelni. Valahogy ez nem dobott fel. Inkább kimosattam a fejemet a köddel.
Új beteget hoztak a mentősek. Nagydarab, vörös arcú, vikingforma fazont. Rendesen beállítva, valahonnan a Duna partjáról szedték össze. Azt sem tudja, hogyan került oda. Deresedő haján látszott, hogy nem most lépett ki a fodrásztól. Nadrágja ürülékkel szennyezett, eléggé bűzlik. Mi van, csak nem nosztalgiázol, anyukám? Te sem rajongtál az ilyen fazonokért, hát most az itteni nővérek sem repesnek az örömtől. Sietős léptekkel érkezik egy fiatal, kezdőnek látszó barna, rövid hajú doktornő. Szokásos kérdések. Kicsoda, mikor született, hol lakik, hol van most, miért, honnan hozták be, mennyi alkoholt fogyasztott stb. Szerencsétlen (még megsajnálom), azt sem tudja, milyen nemű. Értékleltár, dokumentáció. Mint-ha csak otthon lennék. Teljesen izgatottá tesz a jelenet. Újraélem a személyzettel az egész melót, amit imádok csinálni, mert nélküle nem tudnék létezni, bármennyire szidom is, meg a pokolba kívánom sokszor. (Jó, a poklot inkább hagyjuk, abból volt, van, lesz még elég.)
Az ellátás azonban szuperül pörgött és férfi személyzet nélkül. Igaz, két mackós ápolónő vette kézbe az urat. De mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az egész eset, tök nyugisan társalogtak a benga állattal. Rávették, hogy fürödjön meg. Úgy ment velük a fürdőbe, mint a kezes bárány. Tiszta csíkos pizsamát adtak rá (ami szűknek bizonyult), ételt hoztak neki, majd a szobájában lefektették. Micsoda higgadtság.
Azért ez nem mindig van így. Láttam én más szitut is. Amikor a paciens még mindig nem értett a szép, nyugodt beszédből, akkor becsukódott a kórterem ajtaja, hallottam, hogy emelkedik bent a hangerő, majd a szíjbilincsek is előkerültek.
Közben a többi lakó izgatottan várja a vacsorát. Én is. A folyosón fekete fólia-zsákban cipelik a szobájában békésen szunyáló új beteg ruházatát. Senkit nem iz-gat, csak a közelgő kajára koncentrálnak.
Esti váltás. Ismét új beteg. Naná, hogy pont váltáskor. A nővérek már nem olyan higgadtak. Sőt! Némelyiknek pont most megy el a busza, meg is értem a szentek verbális negatív minősítését. A Down-kóros beteget gondozói hozzák a közeli munkaterápiás helyről, mert kicsit bekattant. Megint lőttek az időbeni átme-netelnek a VIP-re, csúszik a gyógyszerosztás az új fiú miatt.
Végre megérkezem, a kutya sem szól hozzám, azért bejelentkezem, hogy meg-jöttem. Letusolok, írogatok egy keveset, mert ébren akarom tartani magam, hogy végigaludjam az éjszakát. Csörög a mobilom, főnökasszonyom hív. Hosszú lelki fröccsentés miatt lemerül a telefon, a töltőm meg leltárban az I-en. Basszuskulcs. Pedig reggel rendesen fel akarok ébredni, hiszen kimenőm van. Ha sikerül óra nélkül felébredni, még tölthetek is rajta annyit, hogy az útra elég legyen. Na pá!
Vettem turistatérképet, és azt böngészgetem, hogy holnap hová menjek csatan-golni. Még egy nap a szabadságból.
Az I-en meglepi újabb arc. Otthoni kék köntösben vékony, magas fiatal nő von-szolta ki magát vacsorához. Úgy néztem, mintha a hazánkban lévő legnagyobb számban élő kisebbség közül való lenne. Persze tévedhetek. Vacsora után diszkré-ten, úgy, hogy ne vegye tolakodásnak, beszédbe elegyedtem vele. Látszott rajta, hogy nagyon maga alatt van. Elmondta, hogy van 4, azaz négy(!) gyereke; ma dél-előtt hozták be, mert besokallt és „idegösszeomlást” kapott, meg remegett is, de nem emlékszik a történtekre. Nem is akart itt maradni, meg ezt a helyet is borzal-masnak találta. Megnyugtattam, hogy én is majdnem elmenekültem, de hamar meg lehet szokni, meg a gyógyszerek is segítenek. Meg aztán, ha valaki meg akar gyó-gyulni…
Azért jó volt vele dumálni. Egész értelmes, ahhoz képest, hogy akutan ki van borulva. Azt is elmondta, hogy ismeri az egyik maminkat, aki nagyon szeretne hazamenni, s mindig a fiát várja. Valószínű, hogy a büdös életbe senki sem viszi többé haza. A nénit a falujában rámpának csúfolják, mert olyan görbe, hogy kocsit lehetne róla ugrasztani. Ezen, tiszteletlenül jót röhögtünk. Mondtam is neki, hogy gyorsan halad, ha már az első nap így tud nevetni, mert nekem ez csak két nap múlva sikerült. Csodák csodájára a néni is megismerte, hogy falubélije a lány. Megvártam, amíg ráér a műszakvezető nővér, hogy értékeimet visszaszolgáltathas-sam, hogy holnap reggel aztán újra átvegyem azokat. Remélem, ahová holnap túrázni megyek, lesz valami kifőzde, de legalább lángossütő, hogy rendesen zabál-ni tudjak, mert hétfőtől jön a böjt a rehabilitáción. Tudom, hogy lesz valamikor kontrollvérvétel a gyatra laborom miatt, ezért nem ártana, ha nem ennék mellé, de mindenről nem tudok lemondani, és remélem a koleszterinem is ment lejjebb. Iszok egy jó nagy pohárral a sűrű paradicsomléből. Naná, hogy tisztán. Jó, jó, régen azért vodkával másabb volt. Snitt, aztán most már kuss legyen!
Még egy hangyányi rejtvény. Utolsó nap a VIP-n. Csak tudnám, ezért mennyi-vel lógok majd a dokinak, meg egyáltalán meg merjem-e kockáztatni a paraszol-venciát. Vagyis miért ne merném, csak nekem lesz jó, ha nem fogadja el.
A mai napot az estével kezdem. Emlékeztek még a nagydarab, szennyezett fér-fira, akivel a személyzet olyan szelíden bánt. Nos, róla kiderült, hogy erdőmérnök, nagy természetjáró, a környék mindenestől a kisujjában van. Értelmes fazon, csak kicsit sokat beszél. Azért van itt, mert a vonata vakvágányra futott, és az alkohol segít neki felejteni – nem igazán sikeresen. Ezzel megalakult a háromtagú spontán csoportunk, mert együtt remekül tudunk nagyokat beszélgetni mindenféléről. Erre már annyira ki voltam éhezve. Az öregekkel is lehet beszélgetni, de néha olyan blődségeket hablatyolnak össze, hogy elveszítem a fonalat, pedig bennem is van affinitás az elvont szöveg iránt, de ez már nekem is magas.
A rámpahátú mamit ma meglátogatta a fia. Hozott neki élelmet, meg apróbb holmikat. Nagyon örült neki, és szerette volna, ha elviszi magával, erre azonban nem került sor. Most azért tele van élménnyel a látogatás kapcsán. Csórikám. Az új lány már nem annyira depis, szeretne hazamenni a gyerekeihez. Lehet, hogy nem is az, akinek először gondoltam. Ne ítélj elsőre!
Éjszaka biztosan jól fogok aludni, de reggelre lesz olyan izomlázam, hogy a nyikorgós kórházi ágyból gurulva tudok majd felkelni. Hogy miért? A túra. Túra a nagy hegyre, meg onnan vissza. Irtó jó volt!
Szóval reggel túraöltözék, rétegesen, meg bakancs, valamint kaja, térkép, kime-nő papír a nővérektől. Indulás. Útiterv: csak úgy lazán. Busszal föl a hegyre, kilátó, meg a környék bejárása, aztán meglátjuk. A völgyben szitált a hideg köd, remél-tem, hogy a hegy kibújik belőle, de a felhő ezt is betakarta, tiszta nedves volt min-den, de szerencsémre nem volt tömeg, alig lézengtek néhányan fönt. Megnéztem a térképet. Viszonylag rövid útvonalat választottam, de nehezet. A magassági pon-ton, a természetes kilátóból csak az alattam lévő nagy tejfölt láttam, így nekivágtam a kitűzött távnak. Az avar nyirkos volt, és marhára csúszott az alatta láthatatlanul megbújó kövekkel együtt. A köd miatt alig lehetett látni néhány métert, a terep lejtett, a fákról csepegett a víz. De ebben a magányos némaságban volt valami sej-telmesen gyönyörű. Bakancsommal alig tudtam megkapaszkodni, sietni nem lehe-tett, csak lépésről lépésre, kőről-kőre araszolni. Itt keveredett a tölgyes a sima tör-zsű bükkössel. Szerencsére jól látszottak a turistajelzések. A homályból aztán elő-sejlettek a sziklák, amik csak úgy nőltek ki a földből, mint hatalmas szürke pöfete-gek, mint valami mesebeli óriás gyülekezet – olyan szépek voltak. Félelmetes volt az egész. Ott a hatalmas fák közt, a derengő fényben, a sziklák között tök egyedül – hát, mit ne mondjak, épületes élmény volt. A hideg futkosott a hátamon. Lementem a jó egy kilométerre lévő forráshoz, és ittam a jéghideg, kristálytiszta vízből. Nagyboldogasszonynak nevezték el, és címeres nemzetiszínű lobogó volt kitűzve a forrás fölé. Visszakaptattam a sziklákhoz, amik most felülről tekintettek rám, de már barátok voltak. Megsimogattam puha, mohás testüket, mintha a földtörténetet cirógattam volna. Mennyi mindenről tudnának ezek mesélni? Már nem féltem tőlük, úgy éreztem, vigyáznak rám. Le kellett vennem egy réteg kabátot, mert már nem csak a fákról pergett a víz, de rólam is. Ez az izzadás már más volt, egészséges, mert a szervezetem újra tudta, hogy mikor mit kell csinálnia. Visszaérve a kiindu-lási pontra, gyomrom már igencsak jelezte az idő múlását: követelőzött a belevaló-ért. A büfészerűben megnéztem a választékot, egész jó volt, meg persze az áruk is. Bableves meg forró tea mellett döntöttem. Ismét vétkezem, mert megérdemlem, de ezt Isten megbocsátja nekem. Benyomtam a babot tetemes kenyérmennyiséggel, amit leöblítettem egy jó pohár teával. A hangulatom akkor kezdett lanyhulni, mi-kor megérkeztek a hétvégi „turisták” autóval, családostól, hangosan, márkásabb-nál-márkásabb cuccokban, de semmi esetre sem túraszerkóban. Aki otthonról ho-zott élelmet, az kirakodta a nedves asztalra, akik nem így érkeztek, megrohamoz-ták a kajáldát, és lett nagy dínom-dánom. A szomorú erdő elsiratta a délelőtti csendjét, mert az szilánkokra tört ettől a zajos emberáradattól. Én sem bírtam soká-ig. Gyors térképszemle, aztán tűz lefelé a hegyről, bele az erdőbe, ahol reméltem, már nem nagyon találkozom semmi emberformával (ami később jól jött volna).
A köd talán még sűrűbb lett. A Kék Túra vonalán szerettem volna lemenni a fa-luba. Az út kezdetén együtt volt mind a három jelzés, a piros, a sárga, a kék, de néhány kilométer után eltűnt a kék. Mindegy, majd legközelebb. Maradt a piros meg a sárga jel. Egyszerre kiértem egy keskeny aszfaltos útra, de olyan hirtelen ott termett a ködből. Na, most elő a térképpel. Ha erre megyek tovább, nem messze lesz valami patak, ott kell lennie a kék jelzésnek is. Caplatás az aszfalton – patak még sehol. Hoppá, megvan! Kék jelzés sehol. Megint térkép. Egyáltalán, merre van észak? Az orromig nem látok ebben a fránya maszlagban. Legalább tájolóm lenne. Na, itt mohás a fák törzse, akkor sacc per kb. erre kell északnak lennie. Úgy forgok a térképpel, mint a szélkakas. A francba: ez egy másik patak. Még jó, hogy nincs semmiféle jelzés. Szó szerint semmi. A kékre már kilométerekkel följebb – még az erdőben – rá kellett volna térni. Fú, de elcsesztem! Na, itt tévedtem el először. Tü-nés vissza az elágazásig. Találkoztam kerékpárosokkal, de büszkeségből már csak azért sem kérdeztem meg őket, hogy merre kéne mennem. Aha, innen jöttem. Rá az ösvényre, aztán igyekezni, mert az erdőben hamar sötétedik ilyen időben. Igaz, még korai a délután, de mintha alkonyati szürkeség lenne. Meresztgetni kell a szememet, hogy lássak is. Nem szeretném, ha rám esteledne, mert az tiszta öngyil-kosság volna. De miért van még mindig csak sárga jelzés, és mintha az út is emel-kedne, hol a fenébe van a piros? A térképet legszívesebben a sárba vágnám, mert megint elkavartam. Másodszor tévedtem el! Megint vissza az aszfaltos útig, de már futva. Kicsit pánikoltam. Ja, rohadtul betojtam. A telefonon semmi térerő, a bakan-csom tocsog a sártól, meg töri is néhol a lábamat, levegőt már alig kapok, verejték-ben fürdik az egész testem. Na, ezt nevezik adrenalin-fröccsnek. Ez azért jó, hogy-ha nagy gáz van, az élőlény ki tudjon mászni belőle, megvédje magát. Ez stimm is, ha csak néha jön, de amikor állandóan ott van a véredben az adrenalin, na, akkor van a gáz. Mindjárt kint vagyok a sűrűből. Megint ott kötök ki, ahonnan elindul-tam másodszor is. Balra ösvényszerűt fedezek föl, de olyan hirtelen lejt, hogy alig lehet észrevenni. Itt a piros! (Hol a piros?) Olyant káromkodok, hogy inkább nem fárasztanálak vele titeket. Elaraszolok néhány fáig, hogy biztos legyek a dolgom-ban. OK, ezek mind pirosak, semmi kétség. Változik a talaj szerkezete: itt már mor-zsalékos. Ha nem vigyázok, jön velem az út is, ami mint említettem baromira lejt, de ki nem szarja le: sínen, azaz úton vagyok, méghozzá most már a helyesen, és nem csak itt, az erdőben, hanem úgy egyébként is. Jaj, de szépen mondtam. Ritkul a köd, megnézem a telefonom: van térerő; és távolból már hallani lehet az autókat, meg a kutyák ugatását, de ami a legszebb, a harangszót is. Több mint egy hete nem hallottam harangszót. Legszívesebben a földre rogynék, de helyette csak keresztet vetek, és elbőgöm magam. Köszönöm, Istenem! Mindent köszönök!
Beesek az étterembe, ahol hatalmas épített kályhában lobog a tűz. Csak a bár-pultnál van hely, de a magas székre felülni nincs erőm. Tapadós, nyál nélkülin vizet kérek. Próbálom magyarázni a csaposnak, hogy mennyire megszívatott a köd. Nemsokára felszabadul egy asztal. Lerogyok sárosan, csapzottan. A kályha árasztja az áldó meleget, mert hiába izzadtam meg, most a nedves ruhában bizony nincs melegem. Rendelek még ásványvizet, meg citromot is bele. Lazulás és átmelegedés közben már a gondolataim is tisztábbak. A köd szívatott meg mi? Barom. Te szívat-tad meg saját magad! Elindulni ilyen szar időben, erre az útra, tájoló nélkül, októ-ber végén, ráadásul egyedül! Játszani akartad a hőst. Jól bekaptad. Ha eddig nem sikerült lassan kifingatnod magad, akkor miért éppen most kellett volna kinyiffan-nod?! Ha ilyen ütemben szidom magam, a következő lépés az lesz, hogy behúzok egyet a saját pofámba, de meg is érdemelném. Inkább elmegyek a retyóra, kipisilem a feszültséget. Nagyon igényes a budi. Mindig is abból tudtam megítélni, hogy valaki mennyire pedáns, ha megszemléltem milyen a budija. Lehet, hogy ez is egy rossz szokás.
Fizetek. Persze, hogy nem olcsó. Üdülőövezet. A buszsofőr rendes, mert meg-vár, amikor futásnak nem nevezhető igyekezettel közeledek a buszhoz.
Beérve az intézetbe a park füvében próbálom letisztogatni a nagyja sarat a ba-kancsomról. A VIP-ben – csak úgy – mindent ledobálok. Többszöri próbálkozásra a lábbelit is sikerül lekínlódnom, ami még mindig sáros, ezért úgy döntök, hogy ezzel kezdem a tisztogatást, a ruházatot meg beáztatom, ugyanis máshogy nem megy. Az előzőek éppen megszáradtak. Tényleg tiszta mosónő leszek, pedig ked-venc költőm szerint azok korán halnak. Azért ezzel várnék még egy csöppet, in-kább tusolok, utána pihenek, meg megeszem a maradékokat. Mindjárt öt óra. Sze-delőzködöm, és sajgó alsó végtagokkal elindulok az I-re.
Áthurcolkodtam a rehabilitációra. Ha eddig súlyosnak tartottam a helyzetemet, akkor ez most még rosszabb. A szobában, ahová beraktak, öten vagyunk. Hárman csak percenként pislognak a plafonnézés közben, szólni meg csak úgy évenként. Ezekből az egyik középkorú nő, aki teljes menetfelszerelésben fekszik az ágyon, a másik kettő nagymami-képződmény, rajtuk pelenka van. Bezzeg balomon a ne-gyedik beteg, Raissza, aki ukrán, egy kukkot nem tud magyarul, valamicskét meg-ért, de be nem áll a szája az idegen beszédtől, meg az énekléstől, csak amikor eszik, meg alszik, akkor csendesül el. Állandóan pakolászik, naponta legalább kétszer hajat mos, meg könyékig bemosakszik. Viszont oltárira büdös, mert valószínűleg a nagyobb mennyiségű víztől már irtózik; szóval nem fürdik. Orsi vizit után, délután szólt, hogy Józsi bácsinak van eladó pogácsája. Vettünk négyszázért egy nagy sza-tyorral, ketten Lizivel. Sajtos volt, friss leveles. Ja a Lizi. Olyan fiús forma. Úgy is öltözködik, meg mintha agresszívnek is tűnne. Azt mondja, ír verseket. Még a déli gyógyszeremet sem kaptam meg, de már kezdem megtanulni, hogy ami lent van, az fönt van, ami egész óra, az plusz-mínusz tíz perc. Nem sietnek. Azért van csak hetente vizit is. Szerintem.
Az új pszichiáterem is érdekes fazon, az őszülő szőkés hajával, ami tüskére van nyírva. A fehér köpeny csak úgy lóg rajta a farmer meg a kockás ing fölött. Beszél-get Raisszával. Azt mondják, ukrán. Amúgy itt is megvan mindennek a rendje. Holnap megkeres a pszichológusnő, azt mondta.
A holmim egy részét meg az értékeimet átviszem az I-re, csak némi aprót ha-gyok magamnál, mert egyrészt nem tudom hová pakolni, másrészt ott biztonság-ban tudom, elzárva a széfben, hiába van kulcsra zárható szekrényem. Azért mintha a VIP-s szoba valahogy más lett volna. De már az sem az igazi, mert visszaköltözött a néni, aki szabadságon volt.
Délelőtt nehezen, de sikerült elkapnom a főorvosnőt, hogy akkor most mi lesz velem, mikor megyek át a rehabra. Mondta, hogy intézi. Lehet, hogy már délben, de lehet, hogy csak délután, de az is lehet, hogy csak holnap. Na, most ki a bizony-talan? Meg azt is olyan lelkesen, örömmel közölte, hogy különben is mit aggódok, nem kések el sehonnan, meg kapok egy édes mamikát szobatársnak. Rohadtul örültem. Mondjuk, nem is tudom melyik lett volna jobb. Persze egyszer úgyis át kellett volna költöznöm. Ezt is kibírom. Reggel el akarok menni futni, utána zu-hany. A zuhany okádék, a budi dettó.
Ja, próbálkoztam a hálapénz dologgal, amikor megkaptam a zárómat és megkö-szöntem az ellátást a főorvos csajnak. Szóval, oda akartam adni neki a borítékot, de határozottan (mint az egy pszichiáterhez illik) visszautasította azzal, hogy kollégá-tól semmit, örült, hogy segíteni tudott. Egész rendes. Meg azt is mondta, hogy sze-retné, ha néha benéznék hozzá, mert tudni akarja, mi van velem.
Kéne indulni az I-re, mert vállfát akarok szerezni. Tényleg, egyre jobban elhü-lyülök.
Leadtam megint minden értékemet a széfbe, vállfa is van. Orsi ebéd után meg-mutatta a „dobbantót”, ahol ki szoktak lógni piáért, meg más anyagért.
Szép, tiszta, napos idő van. Így, késő délután, az ablak előtti lucok szinte feketék a kék égbolt előtt. Megérkezett Raissza. És kér a pogácsából, de előtte bemosakszik. Lenyúl egy jó maréknyit. A meglassult szüléket gyakran kell itatni az ápolóknak, mert a sok gyagya szerektől még inni is elfelejtenek, oszt szép csendben kiszárad-nak.
Töltőre tettem a telefont, de nem merem itt hagyni, most dekkolhatok mellette. Mennyi bajom van vele, de ez az egyetlen, ami összekapcsol a külvilággal, a szeret-teimmel. Meg azt sem értem, miért mondták azt még a múlt héten, hogy itt olyan kórterembe fogok kerülni, ahol hasonló problémákkal küzdő, és értelmi szintű betegek lesznek. Akkor most mi van? Akkor most ki a hülye, a dokik vagy én?
Már másnap délelőtt írok egy padon a szomorúfűz alatt. Kissé párás, verőfé-nyes a színes táj. A műúton túli almásban még rengeteg alma piroslik a fákon. Azt röhögtük az Orsival, ha szeretem az almát, miért nem lógok ki érte. Át a kerítésen, és már szedhetem is. Úgysem csinálnának velem semmit, mert a diliházból való vagyok. Erről ennyit.
De térjünk vissza a mai naphoz – ilyen királyi többesben –, illetve majd a tegnap estére.
Az altató természetesen csak fél négyig hatott. Persze teljesen mindegy lett vol-na, mert akkor kezdődik a rajzás. Drága betegtársaim ekkor indulnak zuhanyozni, elszívni az aznapi első cigarettájukat, meginni első kávéjukat. A többség ugyanis reggel fürdik. Már aki. Itt olyan jellegzetes pszichiátria szaga van mindenkinek és mindennek. Mondom én. De ha engem megszagolna valaki, rólam is ez érződne. Amikor átköltöztem, megkérdezte valamelyik szobatársam, hogy minek van ennyi cuccom. Akkor azt gondoltam, hogy ha itt van is az ember, attól még öltözhet tisz-tán, rendesen, ha nem is a legújabb trend szerint. De most már megértem, mert elég néhány váltás fehérnemű meg póló két szabadidőruhával, egy sportcipővel és pa-puccsal. Ezeket lehet variálni, meg kimosni, mert a mosásnak is van szertartása. Azzal is megy az idő, és jókat lehet beszélgetni a fürdőben mosás közben.
Van egy szobatársam, olyan lassan pislogó. Mindenhová jön velem, nem tudom lerázni, pedig néha jó egy kis magány (ha nem is száz év).
Na, szóval hajnalban vergődtem még egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy in-dulás futni. Fél hat volt, amikor nekiindultam a parknak. Tiszta, csillagos volt az ég. A terasz első bagósai azért megnézték jól, hogy ki ez a nem normális. Jó három kört futottam az épületek körül, szerintem lehetett egy kilométer, utána repülőztem hármat a fák között, ahol emelkedett szolidan az ösvény, ezt megmértem lépéssel, hetvennégyre jött ki. Lefelé lötyögtem, az emelkedőn belehúztam. Lihegtem is piszkosul, de nagyon jólesett. Hatkor már a tus alatt álltam. A zuhanyzóban éppen Lizi mosott föl. Reméltem, nem fog megerőszakolni. Amíg fürödtem, beszédbe elegyedtünk. Dumáltunk könyvekről, versekről. Nem is olyan hülye. Egész értel-mes, csak valahogy mégis zakkantnak tűnik. Időnként mintha konfabulálna, olyan meséket talál ki, ami valóságosnak tűnhet. Megtisztulva tértem vissza a szobába, ejtőzés közben elrágtam egy almát. Adtam Raisszának is, akinek mindenből kell, mert kikönyörgi. Egyébként mindig ad neki valaki kaját. Te vagy a király, ha van legalább egy szelet kenyered, de gondold meg, hogy kinek és mikor adsz, csak akkor válhatsz „uralkodóvá”.
Reggelire természetesen megint szalámi volt teával. Baromi változatos, mi? Utána gyógyszerosztás sorban állással, és kész is a reggeli menü. Orsi már úgy van vele, hogy ahol háromnál több ember van, ő oda beáll. Sor, sor, mindegy.
Néztem kicsit a TV-t, de elfogott a buzgóság, ledőltem, de csak alfáig jutottam, mert megjött Raissza, és molyolni kezdett. Amúgy rendes, csak olyan büdös ne lenne. Már megint volt olyan sejtésem, hogy megéreztem valamit (a szagon kívül). Félálomban voltam, amikor úgy véltem, hogy valaki benéz a szobába. Felkeltem hát, és kimentem megkérdezni a nővéreket, hogy nem keresett-e a pszichológusnő. De keresett, csak látta, hogy alszom, ezért kérte őket, ha felébredek, küldjenek fel a szobájába. A pszichnő (ezentúl rövidítem) azt mondta, hogy ő nem nézett be a szobámba. Na, mindegy, én éreztem, hogy keres. Jött a megszokott szöveggel, hogy meséljek magamról. OK. Szövegeltem neki úgy tíz percig, lazán, nyugodtan, nem ám mint az első alkalommal, amikor tiszta zizi voltam. Mikor végeztünk, adott egy irtó sok kérdésből álló tesztet és egy könyvet, ami első belelapozásra eléggé érde-kesnek tűnik, valamint várt vissza a délutáni autogén tréningre. (Most a szomszéd padra leült a „lejmolós”, szóval kéregetős, de nem kap semmit, majd jól elhajtom.)
Most jöttem vissza a relaxációról, szóval az autogén tréningről. Igazán felfrissí-tett. Szép, napos a délután itt a fűz alatt. Vagy most megint rózsaszínűbben látom a világot?
Másnap. Ismét délelőtt van, most is gyönyörű a vénasszonyok nyara. A padon ülök a fűzfa alatt. Reggel megint futottam.
Tegnap este balhé volt a szobánkban, mert váltás környékén Nünüke – mint ki-derült, így becézik csigalassú mamikámat – nagyon beszart. Volt is kiképzés a nő-vérkétől, még Raissza is csöndben volt. Az ablakot természetesen nem lehet kinyit-ni a drága betegtársaim miatt, pedig most is sztereóban kapom a bűzt. Langyos volt az este, a teraszon jót dumáltunk. Kiderült, hogy Orsi a külügynek dolgozott, mint külsős, mindenféle repi dolgokat szervezett a csapatával – oltári nagy fejesek-nek –, berepülte a világot, még Új Zélandon is volt valami veterán találkozót ren-dezni. Ezek hihetőek, tényleg valósághűek, de a felvevő orvosa annak idején nem hitt neki, igencsak furcsán nézett rá, amikor mesélni kezdett magáról.
A büfében meg felfedeztem, hogy van rendes táp, húsos és sonkás szenya, csak nyitásra már ott kell lenni, mert hamar elfogy. Elég drága, de a muszáj, meg az éhség nagy úr. Aztán mindig éhes, aki itt van. Lehet, a mikroklíma miatt is, mert körbe vagyunk véve hegyekkel, erdővel, éles a levegő, vagy az evés valami pótcse-lekvés, hogy elfoglaljuk magunkat, de a gyógyszerek is befolyásolják az éhségérze-tet pozitív irányba. Mert amíg becserkésszük az ételt, megszerezzük, aztán megesz-szük, azzal is szép lassan telik az idő. Valamint az sem utolsó szempont, hogy az átlagéletkor sem száz év.
Most vittem vissza a kitöltött tesztet a pszichonőnek, még tegnap délután meg-csináltam. Halványan dereng, hogy ez már a felsőbb tanulmányi éveim alatti pszi-chológiából ismerős. Tényleg csodás az idő, enyhe szél fújdogál, csak az rontja el az idillt, hogy a fűz ágait állandóan a pofámba csapja.
Anikó – akiről senki sem mondaná, hogy beteg – SM-ben szenved és ettől állan-dóan parázik. Meg is értem. Ő sokat van itt is meg más ilyen intézményben. Teg-nap este tízig kimenőt kapott, hogy elmehessen valami buddhista meditációs izére. Ha neki az esik jól, tegye. Úgy érzem, mintha kicsit felpörgettem volna magamat, de jól vagyok. Lehet, hogy azért is csapongok össze-vissza a papíron. Stop!
Délelőtt beültem egy motivációs csoportfoglalkozásra, ahol igazából nem sok minden történt, minthogy irányítottan beszélgettünk, amit mindig is szoktunk tenni csoporton kívül is. Voltak azonban olyan blőd beszólások, hogy fulladoztunk a nevetéstől.
Képzeljétek el, ma rendesen dolgoztam. Olyan jó volt. Segítettem áthúzni az ágyakat, de nem ám csak az ágyneműt cseréltük ki, hanem az összes cuccot – a matracokat, a takarókat, a párnákat – is, lefertőtlenítettünk mindent. Tisztára kime-legedtem a munkától, meg az izgalomtól, hogy olyant csinálhatok, amit régen is szerettem, a szakmámat. (Már megint pofán vágott a fűz.) A takarítás után még nagymosást is tartottam, majd meglátogattam az ismerőseimet az I-en. Nem csoda, hogy ilyen sok program felpörgetett. Vagy most kezdek újra a régi lenni?
Rosszul aludtam az éjszaka. Nem kértem altatót, mert most valamilyen megfon-tolásból este kilenckor kapom meg az egész esti gyógyszeradagomat. Gondoltam, elég lesz reggelig. A fenét. Egyik jobban horkolt, mint a másik, de már vacsora utántól. Fürdés: óne. Utána megkezdődik a mászkálás. Hajnali négykor Raissza a csapnál „megfürdik”. Fél ötkor Margitka, aki este hét óta alszik és hortyog, azt mondja nekem, hogy te úgy horkolsz. Na ne ba… meg! Talán én is alhatok valami-kor? Negyedhatig forgolódok, majd felöltözöm, és megcsinálom a napi futásomat, fürdök forró meg hideg vízzel, amiért is szintén hülyének tartanak, de a szobába nem megyek be, mert most természetesen mindenki szépen alszik, meg olyan szag van, mint egy borzlyukban. Inkább kiülök a TV-szobába, ide még nem jönnek.
Az este ismét dumcsiztunk a teraszon. Gábort még nem ismeritek. Tök úgy néz ki, mint valami csöves. Magas, szikár, hajlott hátú, ősz haja hátul varkocsba van összegumizva. Szakálla ápolatlan, szája fölött a bajsza sárga a nikotintól. Van két melegítője, egy piros meg egy fekete, azokat váltogatja, ha kimenője van, akkor farmert húz. Amúgy roppant művelt, értelmes dolgokat tud szövegelni rekedt, agyoncigarettázott hangján. Valamikor volt valami fuvarozási vállalkozása is, de belebukott, majd jött a lecsúszás, meg az elmegyógyintézetek sora. Azt mondja, ha már az antidepik sem használnak, betép némi fűvel, de csak ritkán. Ő már ezer éve bent lakó.
Anikó – tudjátok a SM-s csaj – most azért van itt, mert meg akarta késelni a fér-jét. A zsaruk hozták be. Sokak szerint az meg is érdemelte volna.
Van itt még valaki, akit nem hagyhatok ki a felsorolásból, az Lüszike! Lüszi ve-leszületetten gyári hibás, régi motoros. Vékonyka, alacsony, madárcsontú, áttetsző bőrű. Úgy reszket, mint a nyárfalevél, még a nyála is csorog fogatlan szájából. Úgy negyven éves körül lehet. Amikor visszajön a kimenőről, mindig hoz néhány sza-tyor ruhaneműt, amit már nem tud hová pakolni. A nővérek ilyenkor kiborulnak, de a ruhák is a szatyrokból a szemétbe. Szegényke nem árt senkinek, mégis irritáló egy idő után.
Most éppen Lizi segít neki mosni, mert Lüszike szereti, ha tiszta, rendszeresen fürdik, ruhát is naponta többször vált (mondjuk, teheti is, van miből válogatnia). Senki sem tudja, hogyan tud ennyi mindent összetarhálni, de mindig van nála több kiló tusfürdő, sampon, testápoló, nem beszélve ugye az említett ruhamennyiségről.
Aztán itt van Kati, Lüszi ellentéte. Nagydarab, felfújt, ödémás, olyan pasztózus nagy csecsemő huszonegynéhány éves kiadásban. Roppantul ápolatlan. Időnként, mikor a gyógyszerektől a teraszon, bagózás közben elszundít, simán rádől valakire. Ancsa (Anikó, Anna) mindig cseszteti, hogy menjen már fürödni. A küszöb kardi-nális problémát jelent számára, mert csoszogva jár. A múltkor is akkora lendülettel érkezett, hogy Janika ölében landolt, majdnem meghiúsítva annak aznapi hazame-netelét, hiszen testi épsége lett kockáztatva. Állandóan rágcsál valamit. Nagyon szereti a kukoricapehelyből készült kuki formájú kaját, de tegnap valahonnan szer-zett egy nagy darab szalonnát, aminek a felét eladta Lizinek.
Az is nagy szám volt, amikor Lüszi el akart adni egy papucsot Orsinak, akinek persze nem kellet, ezért oltári hisztit levágott, végül dühében hozzánk vágta a pa-pucsot, ami – mint később kiderült – a Lizié volt. Mert Lizi keresni kezdte a papu-csát, ami a teraszon hevert. Oszt még azt mondtam, hogy Lüszike ártatlan jelenség. Persze annak, aki nincs vele egy súlycsoportban, aztán úgysem tudnám megütni, meg minek is tenném. Csak jót röhögni szoktam rajta, amire betud pörögni.
Ma délelőtt rengeteg mindent csináltam. Többek között mandaláztam is. Az olyan kifestős-féle. Papíron van egy mintázott körszerű, amit ki kell színezni saját kedvünk szerint. Sok szép munkát láttam, amit a többiek készítettek. Egész ügye-sen ment. Utána irodalomcsoport volt, ami most – szerintem – elég gyengére sike-redett. Verseket „elemeztünk” a csoportvezetőnővel, de itt is akadt, aki nagy szak-értelemmel oda nem illő dolgokkal szórakoztatta a társaságot. De nem várhattam azt, hogy az egész Nyugat szerkesztősége legyen jelen.
Ebéd előtt még elmentem „gyúrni” az egyik tornacsoporttal. Azért kell csoport-tal menni, mert a tornaterem csak akkor van nyitva. A szereket azonban csak fino-man tudom használni, nehogy a foglalkozást zavarjam, ami nem is baj, mert a las-san visszaengedett súly jobban erősíti az izmokat. Itt is megnéznek maguknak az ápoltak, sőt még a gyógytornásznak is feltűnök, mivel ritka az, aki magától akarna mozogni. Ebéd után jön a relax. Ha minden igaz, a pszichnő most hozza a kiérté-kelt tesztet. A betegszobában már megint mindenki szunyál. Megvolt a relax, de én még maradtam a teszt miatt. Az értékelés azt igazolta, amit már eddig is tudtam magamról, hogy nem foglalkozom magammal eleget, a másik ügye mindig fonto-sabb, teljesítményhajszoló vagyok, másoknak akarok megfelelni, mindig a pontos-ságra törekszem, amúgy meg nagyon érzékeny lelkületű vagyok, meg frusztrált és feszült, nem tudok nemet mondani, meg egyébként is totálisan eltérek a „normális” átlagtól. Szóval ilyennek születtem, meg ilyenné formálódtam, meg stb. Selejtes kollekció vagyok. A szakembernek aztán magyarázhatom, hogy a munkám olyan, ahol nem lehet félvállról venni a dolgokat, mert itt nem szabad hibázni. Ha itt hiba történik, a beteg meghal, vagy egy életre szóló maradandó károsodást szenved, én meg mehetek a sittre. Erre azt mondja, ha nem változtatok az életfilozófiámon, hamarosan engem fognak temetni. Köszike. Lazábbra kell vennem a figurát, min-dig arra van idő, amire szakítunk. Ezek szerint a munkahelyemen, aki pontosan, lelkiismeretesen végzi a munkáját, az vagy már most sem normális, vagy előbb-utóbb meghülyül, esetleg infarktust kap, vagy stroke-ot? Na, itt van egy kis ellent-mondás. Hogyan lehetne megtalálni az arany középutat? Én erre még nem jöttem rá, mert nem vagyok elég okos, de majd megkérdezem a feletteseimet, hogy ők mit tudnak javasolni.
Na erről ennyit. Azért jót beszélgettünk, egészen felfrissültem. Nem felpörög-tem, csak felfrissültem.
Anikó fölcsalt a kiállítóterembe, hogy nézzek szét. Ő éppen szalvétaképet csi-nált a fiának. Mit ne mondjak?! Állam leesett, hoppá. Gyönyörű, csodálatos alkotá-sokat láttam. Nincsenek rá szavak. Ennyi. Meg kell nézni! Nekem iszonyúan tet-szett. Anikó olaját is láttam. Borzongató a kopasz fa, azzal a sötét tónusú háttérrel. Kicsit nyomasztó, de a fa fölött ott repül egy madár, ami szabaddá teszi a képet. Azt mondta Ancsa, hogy a madár, az ő, és tényleg a szabadságot, az életet jelképezi vele, ezért van ott minden művén a madár. Fura, de a kiállítóterembeli képeken is majd mindegyiken ott volt a kopasz fa. Ez valami lelki azonosság lehet, vagy a betegségből adódik?
Elfoglalták a padomat a szomorúfűz alatt. Már azt mondom, padomat. Már ne-kem is vannak tulajdonaim az intézetben: padom, fűzfám, reggel – a fél hatos fu-táskor – a park, a tornateremben a gépek, kajánál a székem, fürdésnél a zuhany-zóm. Katasztrófa.
Este már semmi extra nem történt. Néhányan a folyosón hatalmas zsuga-partyt rendeztek. Kata elmesélte, hogy nem jött össze neki a küszöb, mert megbotlott benne, és legurult a lépcsőn. Jót nevettünk. Ő is, pedig nagyobb baj is lehetett vol-na. Mondjuk cunami támad, vagy összedől néhány felhőkarcoló, végül, de nem utolsó sorban – esetleg ő maga – megsérülhet. Ja, Juditnak jött a barátja, Tibike. Eléggé lepukkant fazon, különben meg kerámikus művész. Judit szereti, az meg az ő dolga. Judit állandóan öngyilkos akar lenni. Megvolt már neki a metró, százhúsz darab nyugtató, kés meg ilyenek, de mindig megmentik. Nem szabad előtte muto-gatni szúró-vágó eszközt, mert az rögtön izgalomba hozza. Mondtuk is, hogy azért nem sikerül neki az öngyilkosság, mert a Jó Istennek még dolga van vele a földi életben, úgyhogy jobb is, ha nem próbálkozik többet. Erre azt mondta, hogy egy-szer az Isten is belefárad az ő megmentésébe, és csak sikerül végül. Most elmegyek aludni, hátha sikerül. Csá.
Teljesen elhanyagolom az írást, de mentségemre szóljon, hogy ma kétszer is vol-tam kondizni, és ez kimerített fizikailag, de szellemileg is.
Jaj, délelőtt kimentünk az itteni kis boltba! Negyedóra szabadság! Erre majdnem egy órát kellett várni, mert a kilépőt csak az orvos írhatja alá, aki természetesen megint nagyon elfoglalt volt. Megkaptuk a „K”-s kártyát, ami nem ad hosszú moz-gási időt, csak két órát, de nekünk ebből elég volt az a negyedóra is. Hárman men-tünk, Lizi, Mari, akinek be van gipszelve a karja (meg depressziós, egyébként köz-gazdász-középiskolai tanár). A boltban valamivel nagyobb a választék a büféhez képest. Van gyümölcs is, meg zöldségféle. Vettem szalonnát, mert megkívántam, úgyhogy ma vacsorára hagymával ezt fogok enni, legalább kompenzálom a szobá-ban levő görényszagot.
Fölmentem az I-re, mert főnővér barátnőm is hozott tápot, kenyeret, konzerve-ket, ásványvizet. Most jól el vagyok látva kaja szempontjából. Az időjárás kegyes hozzánk, felhőtlen a kékség, gyönyörűen és melegen süt a napocska, bár a reggelek már hidegek. Az erdő csupa szín. Narancs, okker, vörös, citrom, zöld, meleg barna, fel nem tudom sorolni még milyen.
Reggel van, negyed hét, TV-szoba. Gábor is itt van, cigarettát tölt. Ő sem be-szédes, de ez most így jó. Itt legalább fény van. Messzinéző, lassan pislogó szoba-társam fürödni készült, én is a futás után. Ő belekezdett egy alma evésébe. Tudtam, hogy mire befejezi az evést, már rég végzek a zuhanyzással. Így történt. Ám jött a zuhanyba egy idős néni, akinek mindig mogorva az ábrázata, és amikor messzinéző belépett, hisztériás nagyrohamot kapott, mert ő szeretett volna előbb és egyedül fürödni. Csak azt hajtogatta, hogy „én fürdök, én fürdök…”. Erre az én drága szobatársam visszavonult a szobába, és begubózott az ágyába.
Amikor a nagy füves placcon futottam, éreztem lábam alatt, hogy a vastag dér-től roppannak a fűszálak. A csillagok is rendesen vacogtak a Hold sarlós ezüstjé-ben. Olyanok voltak, mint a zizegő gyémántok – valahol Dél Afrikában – egy bá-nyász kérges kezében.
Tegnap este Lizivel hatalmas zabálást rendeztünk itt, a társalgóban. Szalonna, kolbász, hagyma, paradicsom, paprika. A kést dugiban kellett használni. Úgy töm-tük magunkba a kaját, mint egy napok óta nem evett, fáradt vándor. Ezután nagy-szerűen aludtam az éjszaka. Nem is értem, miért mondják, hogy lefekvés előtt ne együnk sokat, mert zavarni fogja az éjszakai nyugalmunkat. Érdekes, ez nálam pont fordítva működik, ha nem eszem, és korog a bendőm, akkor nem tudok nyu-godtan aludni. Ebben is különc lennék?
Még az intézeti vacsit követő séta után lefigyelhettem, ahogyan a Lizi dobbant. Egy gond volt a kapun átmászással, hogy az a dinka papucsban ment, ami nem igazán célszerű viselet ilyenkor. Természetesen le is esett a lábáról. Én azt figyel-tem, milyen fura mozdulatokat végez, hogy összeszedje a papucsát. Visszafelé már a főbejáraton jött, ahol simán beengedték. Na igen, befelé könnyebb, mint kifelé. Amúgy, úgy vettem észre, hogy Lizikémnek csak a szája nagy. Ha valamit el kell intézni, vagy kérni kell, akkor már kisnyuszi. Mikor este kajáltunk, jött Ancsa, hogy hozasson magának kávét. Lizi már ugrott is, de rászóltunk, hogy majd megy, ha befejezte az evést.
Most délelőtt van, napos, de eléggé csípős. Mi a fenét fogunk csinálni szerdáig, mert négynapos ünnep jön a mindenszenteki variálás miatt. Semmi program, tök uncsi. Ki még nem mehetek hosszabb időre.
Anikó hyperaktív. Megint ápolónőset alakít. Ő sem tud magával mit kezdeni. Pátyolgatja az öreglányokat, de fortisszimóban. Már a kártyát is unja. Lizit kizava-rom este a boltba, hozatok vele csokit, legyen legalább valami, ami a boldogság-hormonomat emeli, meg, hogy dagadjak. Reggelinél beszélgettünk a gipszes kezű Marival. Valami közgazdasági szakközépben tanít, ahol igazgatóhelyettes is. Kül-sőre ki sem nézné belőle az ember, hogy ilyen szuper koponya a csaj. Alacsony, kövér, zsíros bőrű és hajú, olyan igénytelen forma, szódásüveg lencséjű szemüveg-ben. De ahogyan szövegel, abból azért látszik, hogy roppantul van neki íkúja. A Raisszával is beszélget oroszul. Csak ő is bekattant, besokallt. Nemhiába, pedagó-gus.
Itt olyan sok okos dilis van. A kinti világban meg annyira sok a hülye. Nem le-hetne megfordítani? Persze mindez csak nézőpont kérdése, hogy a kerítésnek ép-pen melyik oldalán vagyunk.
Lüsziről kiderült, hogy nem is negyven körüli, hanem negyvennyolc. Mit szól-tok, nem tudom meghatározni az emberek korát. Tegnap láttam, hogy van neki ilyen gumi játékbabája. Azzal alszik. Tisztára, mint valami kislány.
Anikó a folyosón rohangál, mint a mérgezett egér, teljesen be van sózva. Per-cenként pislogó betegtársnőm kivett a becsületkönyvtárból könyvet és most olvas. Őneki egyébként ingatlanközvetítő irodája van, valamelyik neves üdülőhelység-ben. Ez már haladás, hogy olvas. Lehet, hogy jó hatással vagyok rá?
A padomon, gipszessel sokáig beszélgettünk ebéd után. Dettó, mint én, beteg-ségileg.
Lizi megint bebizonyította, hogy csak gambázni tud. Nekem kellett pitkózni a kilépőért, amit természetesen nem adott a nővér, mert nincs itt a doktornő. Majd dobbantatom a Lizit.
Ma hajnalban, pontosabban éjszaka kellett az órát visszaállítani a téli, rendes időszámításra. Mindenki a régi idő szerint mozgott. A gáz a kajaidővel lesz, mert egy órával későbbre tolódik. Futásnál rendesen marta a torkomat a hideg. Ma egé-szen jól bírtam, még egy plusz repülőt is csináltam, szóval növeltem a teljesít-ményt. Majd kapok a pszichnőtől, hogy már megint a hajtás, többet, jobbat. Ami könyvet adott, abban azt írják, hogy az ösztökélők rossz hatással vannak az egóra. De könyörgöm, akkor hol van egy belső hajtóerő, ami előbbre visz? Most akkor csak arra figyeljek, hogy le van ejtve minden, ahogy lesz úgy lesz (mondja az ének is), vagy akkor most mi van? Ez nálam nem így működik. Vagy majd ebbe is bele-tanulok? De akkor hol marad az akarat? Az is valahol belső hajcsár, de kell. Olyan bizonytalan vagyok, vagy mégsem? (Vicc volt. Ha-ha.) Hagyjuk a kérdéseket a fenébe! Most, ha valamit nagyon meg akarok csinálni, és azt mondom magamnak, hogy igenis ezt véghez is viszem és megcsinálom, mert képes vagyok rá, az már pozitívum. Ez magam felé nem hajszolás, meg lecseszés, hanem dicséret, ami ösz-tönöz. Jó, persze úgy is tekinthetjük, mint újabb teljesítményfokozást, feladatköz-pontúságot, megfelelést valaki vagy valakiknek, de csak úgy érhetsz el valamit, ha ezt teszed, így lehetsz sikeres és boldog. Jaj, ezt nagyon megkutyultam magammal. Majd elmondom az analitikusnak, hátha neki sikerül velem dűlőre jutnia.
Vasárnap mindig kötelező ágyhúzás van. Persze rögtön cserélnek, ha szennye-ződik az ágynemű. Igaz szerdán volt komplett csere, de a szabály az szabály. De nem árt, mert még a szoba levegője is tisztul valamicskét. Raisszát most sem bírom rábeszélni a fürdésre, még a tiszta ágy tiszteletére sem. Ilyenkor totál hülyének tetteti magát, lefekszik, és olyan ártatlanul pislog, mint valami kiskutya. Az ágya-zás különben önálló tevékenység, a nővérek csak a textíliát osztják ki. Ágyazás után elmentem évelő hajtásokat gyűjteni, mert sok olyan van itt, amit már rég szerettem volna, ha a kertemet díszíti. Aztán meg időm is van bőven ilyenekkel bíbelődni, legalább azzal is lekötöm magam. A kést most is eldugtam a zsebembe. Sikerült szednem szépen. Elültettem őket műanyag poharakba, amiknek lyukat szúrtam az aljára, de később rájöttem, hogy ez hiba volt, mert az öntözővíz így kifolyik, és a szekrényen köt ki, mert a növényeket a szekrény tetejére raktam föl. Ezért üdítős flakonból szándékoztam alátétet készíteni, de ahhoz megfelelő méretű olló kellett, amit csak a nővérek adhattak. Kértem is, és ott előttük méretre szabtam az alátét-nek valókat. Egész pofásan mutatnak a növénykék a szekrény tetején. Feldobja a kórtermet. Lehet, hogy most először írom le azt a szót, hogy kórterem. Persze nem biztos, mert nem emlékszem sokmindenre, így az sem csoda, ha néha ismétlem önmagam.
A vérnyomásommal viszont meg vagyok elégedve, szépen beállt, meg a frekim is, szóval a pulzusom.
Nünüke, aki a jobboldali ágyszomszédom – azért becézik így, mert olyan fur-csán hümmög, ha nem beszél – tusfürdővel akarta magát bekenni testápoló helyett, de időben észrevettem. Judithoz jött Tibike. Szörnyen nézett ki. Adott neki kefírt, mert éhes volt, de a java része kicsorgott a szájából, és a nadrágján meg a kabátján kötött ki. Képzelhetitek. Amúgy kétszer késte le a buszt. Lizinek nem sikerült beál-lítani az óráját, pedig egyszerű szerkezet. Egyre valószínűbb, hogy konfabulál, mert ha valaki olyan népszerű kereskedelmi TV csatornánál hangtechnikus, ilyen kicsi kütyűhöz értenie kéne. Azért ott bonyolultabb berendezések vannak.
Heuréka! Raisszáért jött a fia, és csak csütörtökön hozza vissza. Már csak Nü-nükét kell szagilag elviselni.
Reggeli után elsétáltam a főbejárathoz, hogy megnézzem a távoli szürkés sziklá-imat, de vattás párában álltak. Amíg azon gondolkoztam, hogy miért potyognak le a falevelek dér után, ha rájuk süt a nap, még akkor is, ha áll a levegő, úgy éreztem, hogy csak vagyok, élek és semmi más. Nem érzek semmit, üresség van, ami na-gyon jólesik. Lenni, itt és most. Nem tegnap, nem holnap. Ma, itt magammal. Ezt kéne majd odakint is érezni, ha innen elmegyek. Megcsinálom! Hülyébbnek már úgy sem néznek. Ilyen vagyok és kész. Nekem tetszik. Akinek meg nem, az tehet egy szívességet.
Van egy tábla a kijárat (vagy bejárat), szóval a főkapu előtt (vagy mögött). Egyik oldalán tájékoztató, hogy mi, hol található az intézmény területén. A másik oldalán szöveg, hogy köszönjük a látogatást (de kiét?), meg viszontlátásra (de kinek?). Ami engem megfogott, az a piktogram, amin egy férfi áll háttal, csapott vállakkal, ro-gyadozó lábakkal, lekonyuló karimájú kalapban egy „O Km” feliratú kilométerkő előtt. Erre varjál gombot! Sok minden eszébe juthat a halandónak, mi? Egyébként ennek az eredetijét, egy olajfestményt láttam fönt a kiállító teremben.
Tegnap vacsoráig sétáltunk Orsival. Utána is történt sok érdekes. Például, hogy a lökött Kati totál betépett. Már említettem, hogy valahogy juttatnak be tudatmó-dosító anyagot, vagyis piát meg narkót, árulják is, de általában csak lájtos füves cigit. Na, szóval valami pasival elment az addiktról, bizonyos szexuális szolgáltatá-sokat nyújtani az este sötét bokrai közé, majd olyan támolyogva érkezett meg, mint egy szőnyeg, faltól falig. Az éjszakás nővér észrevette, naná, mert nem lehetett nem észrevenni, hogy cseppet rossz állapotban van a leány, aztán a kezelőben lecseszte, hogy rohadtul viselkedik, és, hogy ő nem akarja kirúgatni magát miatta, ezért húz-zon a szobájába, de sürgősen, mert balhé lesz. Kati, természetesen nem a szobájába ment, mit ment, vánszorgott, hanem a teraszra cigizni, ami nem igazán sikerült neki, a befelé út még kevésbé, mert zúgott egy hatalmasat az előtérben. Na kispaj-tás innen kellett ezt a hatalmas testet összelapátolni a nővérnek meg jómagamnak, hogy bevonszoljuk a szobájába, az ágynak nevezett alomra. De a kicsike innen is kiszambázott, igaz, mentségére legyen mondva, a WC-re. Ezek után megkaptam a gyógyszeremet, néztem a tyelevízort, és rohadtul leszartam, csak az éjszakás csajszit sajnáltam, aki tiszta ideg volt miatta.
Most megint reggel van, a 14. nap. Aki itt ül mellettem a társalgóban, most nem csacsog, olvas, de magában, halkan. Azt hiszem – mit hiszem, tudom –, hogy iszom egy forró kapuccsínót. Mióta visszaállították az órát a rendes időre, fura, hogy olyan hamar világosodik. A sötétzöld fű megszelídült a dértől, meg a sok színes falevéltől, ami vastagon takarja, és ami, ha futok benne, szétzizzenti a hajnali csen-det, olyan, mintha én ébreszteném az intézetet.
Nünükét jöttek meglátogatni a gyerekei. Nekem bunkereknek tűntek. Látszott rajtuk, hogy undorodnak a helytől (2 hete még én is), de legalább ne mutatták vol-na ki ennyire. A maminál tettek kb. 10 perces álló látogatást, megtömték sütemény-nyel, ezzel is letudva a lelkiismeretük szavát, majd a folyosón beszélgettek a dok-tornővel, aki ma ügyeletes. A doktornő teljesen odavolt, hogy milyen szuperül bevált az új terápia, milyen változásokon ment keresztül a mami, mióta ezeket a gyógyszereket kapja. Mert ő olyan sokat látja, mi? Jó, persze a nővérek referálnak, de az mégsem olyan. Azért amióta itt vagyok, elég sokat foglalkozom velük, min-dig csesztetem őket valamiért, hogy menjenek fürödni, egyenek rendesen, sétálja-nak, meg ilyenek. Azért ez sem semmi. A gyógyszer csak egy dolog, fontos a pszi-choterápia is. Nünüke is még egy hete pelenkás volt, most meg önállóan öltözik, kimossa a ruháit, meg kétnaponta elvihetem megfürdetni, amit mostanában már maga kér, hogy segítsek neki. Egyedül csinálja, de szereti, ha ott vagyok vele a fürdőben, mert azt mondja, úgy biztonságban érzi magát. Mondjuk, ezzel meg is van az esti program, mert eléggé lassú szegénykém. Valamelyik este még a Szent-írásba is beleolvasott. Gyógyszerek? Na persze.
Lassan pislogó szobatársam meg egész nap egy szemernyit sem aludt. Sétált, tévézett, olvasott, beszélgetett, és mintha már nem is pislogna olyan ritkán. Pedig nála tudtommal még gyógyszert sem váltottak.
Jut eszembe, ma van Mindenszentek. Kaptam Orsitól egy kicsi mécsest, meg szép festett üvegpoharat, amit a lánya csinált. Remélem, a nővérek megengedik, hogy égessek gyertyát.
Holnap szerda, végre történik valami, zsúfolt nap lesz, tele programokkal, de az a jó, legalább az ember nem pörgeti az agyát.
Nünükével lehet beszélgetni! Hurrá! Tudjátok, a gyógyszerek, de inkább nem is mondok semmit.
Az ebéd elég tűrhető volt: zöldborsóleves, sárgaborsó főzelék, fasírt, alma. Azt viszont kéne tudni, hogy zöld-sárga borsót egy menüben feltálalni nem lehet, de ezt már rajtam kívül kifejtette egy híres írónő is a kedvenc regényemben, aki szin-tén megjárta a pszichiátriát. Nem írom le a nevét, sem a mű címét, mert reklámnak tűnne.
Reggel, több mint két hét. Borult ég, dér nélkül. Azt álmodtam, hogy havazik. Egy füstös falusi kocsmában vagyok, és ásványvizet kérek. Már az álmaim is kez-denek javulni. Nünüke is hóesésről álmodott, de ő fel is kelt, hogy megnézze, naná, hogy bugyi nélkül. Úgy látszik, már álmomban is telepatik
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: 2007., 2007.
Kötetben: Palócföld (Salgótarján, 2007.)
Kiadó: ballassi Bálint Megyei Könyvtár
