Vers egy kabátról

És akkor kézenfogta Péter nevű öccsét,
mögötte a feldúlt szoba, elindult,
egy lépcső lefelé, aztán egy üvegajtó,
(maszatos, hát inkább feledjük)
s újra lépcső, egy kicsi fű, sárgás,
száraz, nem érdekes, csak ők, csak
ahogy ketten, nem a kézfogás,
csak ahogy jönnek, az a fontos,
s talán a szoba, emlékek,
bár azt jobb volna feledni,
kimondhatatlan mind, megoszthatatlan,
egy kis uborkaszag, honnan jöhet
vajon, s így, ahogy már mondtam,
kézenfogta Péter öccsét tehát,
s most húzza maga után,
megszürkült házak között haladnak
s aztán az egyik ablakon
kizuhan egy kabát, és
benne én, az okát ne firtasd,
igen, hát halni vágyom,
vagy inkább haldokolni,
gyorsan meg is teszem, majd
elkezdek kihűlni (szabályosan
bár a fagy egy kissé besegít)
s aztán ők ketten, ahogy jönnek,
mellettem elhaladnak: „Ó, ó, jól
ápolt női hulla!” – mondják, s én
szólnék, (ha élnék, csak ha élnék):
„Ne menjetek sehá’!”, de
mivel nem szólok, s hűlő
tetemem egészen mást sugall,
ők mennek tovább, hadd menjenek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.