NYÁRBÓL A TÉLBE

A tájba lépő, s a tájból kilépő
nagy zöld cipőben ment az óriás:
a Nyár maga. Hegyhátakkal a vállán,
s álmos erdőkkel, ki lett volna más?

Nem jött a szél: nem jött a tölgyfa-ének.
Így minden fa csak magában dalolt.
A csend-manók gyíkhátra, csillogóra,
ültek, kezükben ezüst óra volt.

Néztem az időt mérő pajkosokra.
Földre csücsültek: elsurrant a gyík.
Ujjongtak mind a pici ezüst órák:
az Idő szórta szét csillagait.

A Nyár, az óriás, hogy őszig ért el,
megéreztem: ez már a tél nekem
és valahol vár hósík-szemfedővel
csillagait rám szóró végtelen.

Az őszi télben hűvös lett a felhő.
A láthatáron eltűnt már a Nyár,
s gyúlt égpirosban szállt fekete kéken
egy ijedt szívű alkonyi madár.

Az én szívemben nem volt félelem, mert
tudtam, a létből csak nemlét zenél.
Ki verset ír az tudja, hogy varázslat
minden: a nyár, hideg csillagfehér,

az élet-égbolt fénylőn vagy sötéten,
pirosra ömlő jajszó vagy panasz,
s a tél is az, ha álmodó fehérrel
volt-vágyainkra csendesen havaz.

Az én szívemben nincsen félelem, mert
dérlevéllel ha bűvöl őszi tél:
fény szikrázik fel, s égbolt-életemnek
az Érthetetlen szépsége mesél.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: HETEDHÉTHATÁR, 2004.01.09