Ameddig érünk

Tört hegedűjű vándorló zenészek
az élet-országúton: ilyenek vagyunk.
Ajkunkon a dal már régen elenyészett.
Szemünk a porban vaksin előreréved,
nyeljük a füstöt és káromkodunk.

Utcai csapszék vágyunk Parnasszusa
és kocsmai széplány szerelmünk tárgya –
Isszuk a bort hitelbe, becs’szóra,
öleljük a kurvát, s ha letelt az óra
kitántorgunk tőle, sörösflaskót vágyva.

Mindennek végén – zárórakor -
a szürke porban bokáig járva
továbbmegyünk, ameddig érünk.
S ha lesz reggel, kakasszóra
ébredünk az árokparton.

Fantom útitársunk, a nyomor szelleme.
Nincs neki – nekünk se – külseje, kelleme,
s jó barát: mindig jön, soha nem marad le…
Megtartjuk, mint régtől a büszkeségünket –

Ne sajnálj. Minden új percünk új ünnep!
- nekünk a varjak is nótákat fütyülnek –


Budapest, 1966.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.