A vándor batyuja
(Kelebi Kiss Istvánnak †)
Békebeli emlékeim pillére az ösztövér,
egy lábán álló gólya, kelepelő kútágas.
A vályú fenekén hűtő-fürdőzik a déli nap,
izzó pecsét szívem retináján.
Körötte ökrök, csorgó nyáluk bőrömhöz köti
ráncaim, miket rám karmoltak későbbi nyarak.
A napok szétgurult üveggolyóiból anyám
kacsint rám, lágy mozdulattal rebbenti el
homlokáról a fellegeket, hasukban még a jövő.
*
Közelít már a fagy, a gyermekkor képei csonttá
merevednek. Egy rég halott óriás bordaketrece
az arató motolla, pőre álkapcsa nyelét vesztett
szérűgereblye, láncingének elpottyantott szemei
rozsdás patkók. Én voltam egykor ez óriás,
törékeny törpe. Halogattam csupán átszabni
a világot, pecsétet varrni a meghasadt égre,
mosolyt varázsolni cilinderből, hívővé tenni
minden Tamást. Ám kezem már remeg, szavaim
tavában hínár, habos békanyál. Szétfolyt időm.
*
A vándor hazatér.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-04-15 20:56:57
Utolsó módosítás ideje: 2025-04-15 20:56:57
