Dmitrij, Dmitrij

Dmitrij, Dmitrij


                     I.

Dmitrij nehezen ébred húsos orra
előrehajolt az igyekezetbenűahogy a takaró áporodott verítékszagát
igyekezett átlyukasztani
kissé homályosan emlékezett
az elalvás körülményeire
a tényt szomorúan az évek óta meglévő
és szűnni nem akaró szégyenérzettel
vette tudomásul
az aprólékosan és szakszerűen
kifejleszetett mozdulattal
lehuyta szemét és sorolni kezdte
a szoba berendezési tárgyait
mindig balról jobbra haladva
sohasem másképp
soha más szavakkal
mindig így



                    II.

Dmitrij
útja a mosdóig
az éjjel elfogyasztott pálinkamennyiség
bűntudatával gyomrában
mintha utolsó kimondott mondata lenne
mohón itta a vizet
"mindent így csinálok
milyen nehezemre esik kivárni
míg a kenyérrel hazaérek
igen mit tagadjam néha
behúzódok egy kapualjba
és gyorsan a számba tömöm a falatokat
sokszor a fulladásig hogy már csak
a nyelvtövi lapátolás élvezete
és úgy viszem a kenyeret
hogy köpenyem széle takarja
a megkezdett a tönkretett részt
és vendégségekben is
hogy ne harpjak bele a süteményekbe
szégyentelen fehérségükbe
sorba egymás után
egyiket a másik után

                     III.
Dmitrij
valami mély meghatározhatatlan gyanúval
a beletörődés lassú és megengedő mozdulatával
előhúzta az ágy alatt kuksoló
kicsi mocskos embert
ráncos arcából a duzzanatok
mint elkendőzött gyereksírás
hatalmas púpja mintha ezen a torz kiemelkedésen
lógna az egész (világ -akarta mondani)
"gyere" és ő hagyta magát Ivan háza felé vezetni
bár tudta megint meg fogja próbálni
mindig megpróbálja csak a tisztességért is
de végül ott fog állni előtte Ivan előtt
lehajtva vörös fejét
végső daccal és nagy elszánással
ilyenkor mindig kinyíltak a tüdőszín virágok
és haja elfelejtett zászlóként csavarodott össze


egyáltalában egész teste mintha megnyúlt volna
álla kihegyesedett
és valami ősi dobogás mocorgott a torkában
a kis ember a mellére térdepelt
amikor megálmodva az akasztott mosolyát
a park végén elzuhant

                     IV.
Dmitrij
látta a tegnap éjszakát
nevetése csak annyira ismerős
mint hosszú idő után megtalált feljegyzései
látta ahogy ott ül idegenek között
és nagyon haza akar menni
de marad
arcán bárgyú mosollyal
hajszolja az elragadtatást
Sztanka verset mond
az ő gyomrában robbanó öröm
szeretné megcsókolni Ivant
de ő nincsen itt
akkor legalább sírni akar
a butaságig az elbutulásig
ajkakat is látott női széles vastag
cserepes nedves ajkakat rózsaszínűeket
barackszínűeket áttetsző
angyalvékony erekkel
szétmarta mindet azt szerette csak
a megismerés kockázatát
a birtoklás akarását
és mindig haza akart menni
de maradt
a szétmarásokért
kerítéstövekben nyert bűnbocsánatért


mindegy miért
nem tudja miért


V.

Dmitrij
ha felnézett csak Ivan cipőjének
avartól ragadó leradírozott talpát látta
nem hallotta a fa tetejéről ordított szavakat
"szerencsétlenkém buta kis Dmitrijem
sose tűnik el a szád vastagsága
pedig szeretnél pengevékonyságot
igaz szeretnél? egyszer csak egyszer
ne lábadna könnybe a szemed hülye szavakra
csak egyszer mondanál ki egy olyan mondatot
amiben nincsenek hangsúlyok
te királynőket szerettél volna
és lotyók alatt törnek a székek
elszavaltad a virágok illatát
és tulajdon rothadásod szagolod
és hiába a tudás
hogy ki vagy és mit is művelsz
hiába Dmitrij
nem mentség"

                                    VI.
Dmtrij
nem hallotta a fateteji szavakat
ő csak azt a cipőtalpat akarta elfelejteni
szeme elé sosem látott képek lopakodtak
az utcákon rengeteg ember feküdt
"halottak" de látta
hogy olykor-olykor szinte észrevétlen


helyet cserélnek egymással
minden szó egyetlen szó nélkül
látta az állatokat
akik a hihetetlen szűkösségű utcákon
unottan legelték a női cipők leszakadt fodrait
látta Szmergyakovot
mint harangozó csimpaszkodott
egy kerítés tetején
"itt vagyunk" Dmitrijben elszabadultak
az angyalharsonák
és már azelőtt
köszöntötte a kis embert
mielőtt meglátta volna

                      VII.

Dmitrij
lassú kimért léptekkel mnt az ágyhoz
mindent pontosan feljegyzett
ezekre a méterekre emlékeznie kell
ahogy tudnia kell a falak nyirkosságát
a priccsen nyíló iliomokat
apja kiáltása hörgése mintha csak
természetes sípolása fokozatai
vagy utolsó kimondott mondata
Ivan Szmergyakov és a kis ember megjelenése
mintha apja álmodna utoljára
kezük közt megroppanó tükör
hogy megszülessenek az ezentúlok
ezentúl így látja majd magát
kezét levegőbe emelt kezét
ahogy a csontok erejével
húzza lefelé
a súlyos tárgy


lefelé
az ütés ősidőktől való
megfellebbezhetetlen igazsága






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Hitel, 1999
Kötetben: Kihagyott helyek (Budapest, 2000)
Kiadó: Kortárs Kiadó